Bánat és bocsánat

Keresztény ember számára a megbocsátás kötelesség, amire leggyakrabban az Úr imája emlékeztet bennünket: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…”.

Az imában nincs kifejezetten benne, de tudnunk kell, hogy a megbocsátás elengedhetetlen feltétele a bánat és a bocsánatkérés, hiszen az Isten is csak úgy bocsátja meg vétkeinket, ha megbánjuk azokat, és bocsánatot kérünk az elkövetésükért. Márpedig Isten semmiképpen sem kér az embertől olyat, amit ő maga sem tesz meg. A megbocsátást ma összekeverik az ellenségszeretet parancsával, és lelki, érzelmi aktusnak tekintik, amikor a sértett megbékél, és már „nem haragszik”. Pedig Krisztus tanítása szerint a megbocsátás azt jelenti, hogy „tagja lehetsz Krisztus szeretetközösségének”.

Az evangéliumokban Jézus, amikor kifejezetten a megbocsátási kötelezettségről tanít, mindig megemlíti szükséges előfeltételként a bánatot: „Ha testvéred megbántott, menj, és figyelmeztesd négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyered testvéredet. Ha nem hallgat rád, vigyél magaddal egy vagy két másik embert, hogy két vagy három tanú bizonyítsa a dolgot. Ha ezekre sem hallgat, jelentsd az egyháznak. Ha az egyházra sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos.” (Mt 18,15)

Eszerint a tanítás szerint a bánat nem más, mint egy szűrő: Aki képes a bánat gyakorlására, az alkalmas Isten országára, és kötelező neki megbocsátani. Aki nem képes megbánni vétkét, az nem testvér többé, úgy kell tekinteni, mint pogányt, vagy vámost. Magyarul, nem tagja többé annak a közösségnek, amelynek a létrehozásáért Krisztus közénk jött, és amelyért főpapi imájában így imádkozott: „Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk,..” (Jn 17,21).

Ez a szeretetegység az Isten országa, és ezt a szeretetegységet kell itt megteremtenünk a világban ahhoz, hogy Isten akarata „miképpen mennyben, azonképpen itt a földön is” megvalósuljon. De ezt a szeretetegységet csak arra alkalmas emberekkel lehet megteremteni. Az ellenségesen viselkedő, megbánást nem tanúsító emberrel nem lehet szeretetegységre lépni, vagyis nem kell, sőt, nem is szabad az ilyennek megbocsátani, nem szabad a közösségbe bebocsátani, mert szétszórná, tönkretenné azt. Az más kérdés, hogy az ellenséget szeretni kell, imádkozni is kell értük, sőt, bocsánatot is lehet kérni elkövetett vétkeikért helyettük és nevükben Istentől, de megbocsátani, vagyis közösségre lépni velük nem szabad, mert amíg ellenség, nem alkalmas arra, hogy tagja legyen Krisztus Testének, az Egyháznak, mint szeretetközösségnek.

„Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13,35) Vagyis Krisztus közösségének felismerhetőnek kell lennie az emberi közösségek között, mégpedig arról, hogy szeretettel vannak egymás iránt a közösség tagjai. Mint tudjuk, az apostoli időkben ez a szeretetegységre való törekvés meg is valósult. A Krisztus tanítása szerinti egyházban a vétek már a felmerülése pillanatában reakciót váltott ki azáltal, hogy a kárvallottnak figyelmeztetnie kellett a vétkest. Először diszkréten, majd tanúk, illetve az egyház nyilvánossága előtt, és ha az sem használt, ki kellett zárni a közösségből. Ez volt a közösség önszabályozó rendszere, ami biztosította a szeretetegység tisztaságát.

Ezt a nélkülözhetetlen szabályrendszert ma az egyház nem, illetve csak nagyon korlátozottan, a bűnbánat szentségének kiszolgáltatásánál használja: Pap általi feloldozásban csak az részesíthető, aki valóban megbánta bűnét. Viszont a keresztény közösség mindennapi életéből ez a gyakorlat kiveszett, és ennek köszönhetően Krisztus szeretetközössége – az Egyház – a társadalomban már nem felismerhető. Megszűnik kovásznak lenni. Amint kilépünk a templomajtón, nyomtalanul beleolvadunk a szekularizált, vallástalan, ateista alapon működő társadalomba azzal a biztatással, hogy ott éljük meg egyéni tanúságtétellel kereszténységünket.

Van-e így esélye Krisztus tanításának arra, hogy átjárja a társadalom közösségét? Természetesen nincs, hiszen az egyénnél a közösség mindig erősebb, így a világ kovásza fogja a maga képére alakítani Krisztus egyházát. Krisztus tanítása pedig egyre inkább kiszorul a társadalomból. Ennek következtében a társadalom megindul a romlás irányába, hiszen kivonták belőle az egészséges fejlődést, a növekedést adó Életet, vagyis Krisztus tanítását.

Hogyan élhetnénk meg társadalmi szinten azt a szeretetegységet, amelyről felismernék az emberek, hogy Krisztus tanítványai vagyunk? – Nyilvánvalóan úgy, hogy visszatérünk a megbocsátás Krisztus tanítása szerinti gyakorlatához, vagyis elkezdjük számon kérni megtévedt testvéreink vétkét, vagyis elkezdünk foglalkozni a közösség ügyével, ami azt jelenti, hogy odafigyelünk a politikára is, hiszen a politika nem más, mint a „közösség ügye”.

A mai gyakorlat szerint a bűn személyes ügy, ami kizárólag Istenre és a bűnösre, esetleg a gyóntató papra tartozik, még akkor is, ha a bűn nyilvánvaló, vagyis a közösség által is ismert. Ez a helytelen gyakorlat vezetett oda, hogy pl. a magyar katolikus vagy protestáns elismert és köztiszteletnek örvendő tagjai azok a politikusok, akik megalkották azt a „magzatvédelmi” törvényt, aminek a nevében az elmúlt húsz év alatt több mint egymillió magzatgyilkosság történt az országban! Micsoda égbekiáltó botrány ez, Kereszt(y)ény Testvéreim! Ma vasárnap van, de már készen áll az asszonyoknak az a kb. 800 fős listája, akiknek a magzatait – a fenti „magzatvédelmi” törvény alapján – az előttünk álló héten is kiszakítják anyjuk biztonságot adó méhéből. Tudjuk jól, hogy a kis magzat is érez, hiszen küzd és védekezik a gyilkos fogó ellen, de szemet hunyunk felette, hogy a vasárnapi ebédünk bőségesebb és zavartalanabb legyen. Miféle emberek vagyunk mi…?

Magyarországon ma több mint 7 millió keresztény él. – Miféle közösség az, ahol ilyent törvényesen meg lehet tenni? Hogyan vegyülhetnek el Krisztus követői egy ilyen magzatgyilkos közösségben? A Kereszténydemokrata Néppárt ma kormányalkotó erő, és amikor felvetődött a kérdés, hogy újra kellene szabályozni a „magzatvédelmi” törvényt, elütötték azzal, hogy most nem időszerű, egyelőre elég, ha az új alkotmány kimondja a magzati élet védelmét. – Halottak. Az ilyen politikusok mind élő halottak, meszelt sírok, bűzös, undorító tartalommal.

Gondolunk-e ilyenkor arra, hogy a politikus „testvéreink” döntéseiben – akiket valószínűleg a mi szavazatunk is támogatott a törvényhozásba jutásukban –, a mi akaratunk is megtestesül? A politikus ereje a választói szavazatok összegződéséből adódik. Ha rászavazunk, akkor a mi igenünk is megtestesül az ő döntéseiben, s ha nem kérjük számon bűnös tettét vagy mulasztását, részesei leszünk vétkének. A finnyás keresztény közösség ma úgy tesz, mintha a törvényes magzatgyilkolás kizárólag a szerencsétlen asszonyok és a véres kezű orvosok ügye lenne. Pedig az igazság az, hogy sokunk szavazatával megerősített politikusok hozták létre és tartják életben az ezt megengedő Isten és emberellenes törvényt, és így mi is részesei vagyunk ennek a szörnyű, égbekiáltó bűnnek! És ne legyen kétségünk afelől, hogy ezért a döntésünkért is – mint minden cselekedetünkért – felelnünk kell majd a földi életünk végeztével.

Ez persze csak a legdurvább, legégbekiáltóbb példája keresztény közösségünk mulasztásának, de számos más példát is látunk arra, amikor a keresztény politikus Krisztus tanítása helyett az aktuális „politikai érdeket” követi, vagyis nem Krisztus tanítása szerint alakítja a közösség életét. A „politikai érdek” pedig egy olyan valami, aminek szellemében lopni, csalni, hazudni is lehet, adott esetben még a gyilkosságok fölött is szemet lehet hunyni, – ha a helyzet úgy kívánja. Mert ugye a hazugság és a korrupció az egy nagyon csúnya dolog – kivéve ha a kedvenc pártunk az elkövető – mert akkor ez politikai szükségszerűségből fakadó bocsánatos bűnné szelídül.

Testér! Amíg így gondolkozol, ne csodálkozz, hogy az országodban túlárad a bűn és annak minden szennyes következménye, hiszen Te magad is részese vagy az elkövetésnek, amikor ilyen politikusokra szavazol. Nem hiszel Krisztusnak! Nem hiszed, hogy lehet a tanítása szerint élni! – Ez az igazság. Erről van szó. Mert ha mi komolyan vennénk kereszténységünket, vagyis komolyan vennénk Krisztus tanítását, akkor csakis olyan embereket választanánk politikusnak, aki vállalja, hogy Krisztus tanítása szerint alakítja a közösség életét. Sajnos, nem ezt tesszük, és ilyenkor súlyosan vétkezünk!

Csodálkozunk, hogy romlik, pusztul a társadalmunk, növekszik a bűn, romlik az erkölcs? Ráadásul ahelyett, hogy magunkba néznénk, többnyire az ateista, liberális politikusokat hibáztatjuk, őket tesszük felelőssé a romlásért, pedig ők csak azt teszik, amit az ő meggyőződésük diktál. – De Testvér! Talán az ő dolguk lenne jelenvalóvá tenni a társadalom életében Krisztus tanítását? Talán ők kaptak erre küldetést? – Ugye, hogy nem! Te meg én, és a többi megkeresztelt kaptunk küldetést arra, hogy közösségi életünkben Krisztus tanítását jelenvalóvá tegyük. Erre a jelenlegi demokratikus rendszer legális lehetőséget ad, hiszen tetszésünk szerint megválaszthatjuk, hogy kire szavazunk. A mi tetszésünk pedig csak az lehet, ami Krisztus tanítása szerint való.

A világ a politikusok ígérete alapján választ. Magasabb nyugdíj, több munkahely, fejlődő gazdaság, és sorolhatnánk a többnyire soha meg nem valósuló, és számon sem kérhető ígéreteket. A keresztény ember számára ezek az ígéretek nem jelenthetnek semmit. A mi egyetlen és döntő kérdésünk az lehet, hogy a jelölt képes-e Krisztus tanítását képviselni a közösség vezetésében, vagy sem? – Az összes többi kérdés ehhez képest másodlagos. Ha őt is ugyanaz a Lélek vezeti, mint bennünket, akkor ez nekünk elég. Ha így választunk politikusokat, akkor majd lesz feltámadása az országnak, akkor majd Isten akarata, „amint a mennyben, azonképpen itt a földön is” megvalósul. Ez a mi óriási lehetőségünk.

Krisztus tanítása csodálatos kincs, és ezt a kincset Ő ránk bízta. Jelenleg nem élünk vele. Elástuk, mint az a bizonyos haszontalan szolga. Viszont még mindig nem késő. Bánjuk meg mulasztásunkat, ássuk elő kincsünket, és TEGYÜK JELENVALÓVÁ A KÖZÖSSÉG ÉLETÉBEN KRISZTUS TANÍTÁSÁT, hogy Krisztus valóban Feltámadhasson közöttünk.

Baja, 2012. május 27.