A Minkowski-tér kritikája – a Világegyetem valódi szerkezete

1. Téridő a jelenlegi értelmezés szerint

A téridő napjainkban elfogadott szerkezetét Fercsik János; A relativitáselmélet szemlélete című kiváló könyvéből értettem meg, illetve csak hittem, hogy megértettem, mert alapvetően én az írott szövegére támaszkodtam, azt forgattam a fejemben hetekig. Szót fogadtam a szerzőnek, és a saját személyemhez kötött koordinátarendszeren keresztül próbáltam megérteni a téridő tulajdonságait, elképzeltem, hogy iszonyú nagy sebességgel repülök a múltból a jövő felé, annak ellenére, hogy ebből nem érzékelek semmit. További olvasmányok, illetve levelezőlistán történt beszélgetések során lett világos előttem, hogy a fizika jelenleg nem veszi tudomásul ezt a vitathatatlanul létező időbeli mozgást. Mindvégig éreztem, hogy a varázslatos, és nehezen elfogadható sajátidő fogalma az elmélet ezen hiányosságából fakad. Továbbá az is, hogy a téridőben a Pitagorasz-tétel a szokásos geometriai szemléletünkkel ellentétben oly módon érvényes, hogy az átfogót a befogók négyzetének különbségeként kell kiszámolni.

Jelen írásban ezt a kérdést tisztázom a geometria szigorú törvényei szerint, és megmutatom, hogy a probléma gyökere a Minkowski-féle téridő ábrázolásban van. Ez természetesen nem vesz el semmit a tudós zsenialitásából, hiszen nélküle nem beszélhetnénk egységes téridőről, és az egyébként még ma is titokzatos negyedik dimenzió még megfoghatatlanabb lenne számunkra. Az ő felismerését a magam részéről nagyobb eredménynek tartom a relativitáselméletek megszületésénél.

Viszont az ábrázolása nem hibátlan. Mentségére szóljon, hogy még az eredménye publikálása évében meghal, tehát nem kapott időt a zseniális felismerés kibontására. A probléma gyökere abban van, hogy a téridő koordinátarendszer O középpontját kimondatlanul, de az éterben rögzítette. Ha ezt kimondja, akkor rendben lett volna, hiszen a számításoknál ezt figyelembe lehetett volna venni, de nem tette. A tudós örökösök pedig kritikátlanul átvették a „világot” ábrázoló koordinátarendszert, és annak hiányosságát bonyolult matematikai módszerekkel kezelték. Ennek következtében viszont a Világegyetem szerkezetéről alkotott képünk egy geometriailag elképzelhetetlen, csak matematikailag leírható homályos massza lett. Nos, ennek lett most vége e dolgozat megszületésével.

De olvassuk és értelmezzük a könyvből kiemelt, a téridő ábrázolásáról szóló részleteket:

Mindjárt itt az első probléma, mert látjuk, hogy súlyos ellentmondás van a szöveg és az ábra között. Tudniillik ha a koordinátarendszert az O középpontjánál fogva egy testhez – pl. a személyünkhöz – rögzítjük, akkor annak bizony a t tengely mentén folyamatosan mozognia kellene az idő múlásával, hiszen nincs olyan reális test, amelynek az időmenti mozgása nulla lehetne. Márpedig az ábrázolás szerint az X tengely (ami gyakorlatilag a teret jelenti) nem mozog velünk együtt az idődimenzió mentén, vagyis az X tengely a mozdulatlan éterben van. Persze ezt Minkowski még jogosan tehette, hiszen az elmélet publikálásakor a fizikusok még nem vetették el az éter létezését. Einstein volt az, aki kiküszöbölte a leírásokból, és azt állította, hogy nincs szükség az éter feltételezésére.

További kikötésként olvashatjuk, hogy az X tengelynek mindig (tehát az idő mentén folyamatosan) a Sirius csillag irányába kell mutatnia. A szerző szerint látszik, hogy a B esemény (pl. egy üstökös szétesése) éppen a Sirius irányában fog majd bekövetkezni. Újabb ellentmondás: Az ábrázolás szerint a B esemény nem az X tengelyen, hanem az X tengely fölött következik majd be, vagyis a B esemény az X tengelyhez képest hegyesszög alatt látszik. Tehát „tőlünk”, a mozdulatlan O origóban álló személyünktől a téridő koordinátarendszerben nem 250 000 km távolságra van (lesz) az esemény. Ez egyedül akkor lenne igaz, ha az X tengely velünk együtt haladna a t tengely mentén. Az esemény időpillanatában állna fenn ez a távolság.

További érdekessége az ábrázolásnak, hogy érvényes ugyan a Pitagorasz-tétel, – mivel a tétel alapján szabályszerűségek állapíthatók meg a mozgási jelenségekre –, de fordítottan érvényes, nem összeadni kell a háromszög oldalainak négyzetét, hanem ki kell vonni egymásból, akkor kapjuk meg az átfogó hosszát. Ezt a furcsa jelenséget mérések igazolták, és Lorentz-Fitzgerald-összehúzódásként volt ismert.

Einstein volt az, aki a speciális relativitáselméletével úgy oldotta meg a problémát, hogy kijelentette: a négydimenziós téridő nem euklideszi, vagyis nem sík, hanem szférikus, vagyis görbült.

A relativitáselmélettel megjelent a sajátidő fogalma és a görbült tér, amit az általános relativitáselmélet szerint az anyag megjelenése okoz. A bolygónk valahogy így görbíti meg a teret a www.csillagaszat.hu internetes oldalon található ábra szerint.

2.     Téridő az új értelmezés szerint

Eddig tartott a jelenlegi felfogás bemutatása, és most nézzük, mi a helyzet akkor, ha a téridő ábrázolásnál figyelembe vesszük az idő múlását, vagyis azt, hogy a térben kiterjed (háromdimenziós) világegyetem az idő mentén folyamatosan mozog.

Az alábbi ábrán a könyvbeli rakéta világvonalának 1/3 másodpercenkénti metszete látható a „térbeli” környezetével (amiből csak egy dimenziót ábrázolunk), és amelyik az origót érintve a Sirius irányában lévő B pont felé repül 180 000 km/s sebességgel.

Nézzük mi történik akkor, ha hagyjuk, hogy a terünket ábrázoló X tengely, a hozzá rögzített testtel együtt úgy mozogjon az idődimenzió mentén, amint az valójában is történik. Mit látunk ekkor? – Azt, hogy a mozdulatlan háromdimenziós környezetünk fénysebességgel halad az idődimenzió mentén. Ha egy elem a térbeli környezetéhez képest mozog, akkor annak ez az idődimenzió menti mozgása lassul. Ezt hívják a fizikusok sajátidőnek, ami kevesebb lesz, mint a környezetének az idődimenzió menti mozgása, vagyis számára lassul az idő. Az időmenti mozgást, vagyis az idő múlását a t tengely mentén mérjük, nem pedig ferdén, ahogy a könyvben láttuk, hiszen az már téridő távolságot mutat. Mérések szerint a rakétában elhelyezett órán négy másodperc elegendő ahhoz, hogy elérje a B pontot, pedig a nyugvó rendszerek 5 másodperc múlva fogják elérni azt az eseményhorizontot, amelyen a B esemény be fog következni. Ez érdekes. Hogyan lehetséges ez?

A fizikusok gyakran téridő görbületről beszélnek, de nekünk tudatosítanunk kell magunkban, hogy valójában csak térgörbületről van szó, hiszen tudjuk: az idő nem lehet görbe! Az idő mindig nyílegyenesen a múltból a jövő felé mutat. Ezért mi csak térgörbületről beszélünk. A görbületet a térbeli mozgás hozza létre: Amelyik objektum elkezd a térben mozogni, annak csökken az időmenti mozgása. Ez történik a mi rakétánkkal is: az időmenti mozgása a mozdulatlan térbeli környezetéhez képest 1/3 szekundumnyi távolsággal elmarad. Ezt mérések igazolják. Ez az elmaradás a mozdulatlan térbeli környezetből úgy tűnik, mintha egy tölcsér fenekén szenvedne a rakéta, a tölcsér falát pedig a surlódás következtében felgyorsult molekulák alkotják. „Igyekezz már, hiszen neked is ugyanannyi energiád van, mint nekünk”, szólhatna le valaki föntről, de jönne a válasz, hogy „könnyű nektek, ti csak ácsorogtok, én pedig nagy sebességgel száguldok”. – Szóval a térgörbület valójában a legalapvetőbb törvénynek, a megmaradási törvénynek köszönhető.

Az ábrából kitűnik, hogy a tér minden egyes nyugvó pontjának ugyanazon időmenti sebesség áll rendelkezésére, ami a fénysebesség. Tehát ekkora sebességgel mozog a tér minden egyes nyugvó (tömeg nélküli) pontja az idődimenzió mentén. Ha a pont térirányú mozgásnak indul, akkor az időmenti sebessége csökken. Ha eléri a térben a fénysebességet, akkor az időmenti mozgása megszűnik, számára megáll az idő. (Tudjuk, hogy reális objektum számára ez lehetetlen.) Azt is tudjuk, hogy a fénysebesség határsebesség, ettől gyorsabban mozogni a térben nem lehet.

Mindezekből egyenesen és szükségszerűen következik a feltételezés, hogy a térbeli mozgások az időbeli mozgásból származnak! Minden egyes pontnak ugyanannyi sebessége, energiája van. Amelyik egyhelyben áll, az gyorsabban halad, amelyik a térben mozog, az az idő mentén lassul. Látjuk, hogy a rakéta is 5 egységet használ el az időmenti sebességéből ahhoz, hogy elérje a B pontot, mert ő a háromszög átlója mentén halad, vagyis nem csak az időben, hanem a térben is mozog. Ennek következtében viszont időmenti vesztesége, lemaradása lesz. Vagyis gyakorlatilag egy megmaradási jelenségről van szó, amikor is azt látjuk, hogy a térbeli mozgások és az időmenti mozgások között a Pitagorasz-tétellel a megszokott módon leírható kapcsolat van. Ahogy nő a térbeli mozgás, úgy csökken az időmenti mozgás, és a térbeli mozgásnak az időmenti mozgás szab határt. Vagyis ez az ábrázolás választ ad arra a talányra is, hogy miért a fénysebesség az elérhető legnagyobb sebesség az Univerzumunkban.

3. A táguló Univerzum

És most nézzük, mit jelent ez az időmenti mozgás az Univerzumunk geometriájában. Az előző fejezetekből az a következtetés vonható le, hogy a Minkowski-tér helyes értelmezése borítja a téridő szférikus jellegét, mert a Pitagorasz-tétel a megszokott formájában érvényes marad, miáltal az Univerzumunk újra euklideszi, vagyis sík lesz, amit egyébként megerősítenek a legújabb mérések is. Ezt a sík teret a benne lévő anyag enyhén torzítja, és a tér, mint egy váltakozóan hullámzó lemez mozog az idődimenzió mentén a múltból a jövő felé.

Fentiek alapján látható, hogy a teremtés nem egy befejezett dolog, hanem jelenleg is folyik; a világunk egy fényáram frontfelületén alakul ki, tehát a környezetünkben megjelenő anyag, és minden energia ebből az idődimenzió mentén áradó FÉNY-ből származik. Ezt a FÉNY-t nem látjuk, mint ahogy az idődimenziót sem látjuk, hiszen a térdimenziókra merőleges. Ahogy nő egy anyagi objektum tömege, energiája, annál több FÉNY-t fogyaszt, vagyis annál lassúbb lesz az időmenti haladása. Azt is értjük, hogy miért a fénysebesség lehet a legnagyobb sebesség az Univerzumban, amelyet valós test el sem érhet. Azért, mert ennyi a teremtő FÉNY sebessége, amiből energia, vagy anyag keletkezhet. Ha a teremtő FÉNY energiája mind átmegy anyagi jellegű energiába, nem marad energia anyagra.

Tudni kell, hogy a téridő „hullámlemez” természetét Einstein is tisztában volt. Idézek A speciális és általános relativitás elmélete c. könyvének A tér szerkezete az általános relativitáselmélet szerint c. fejezetéből: „Korábbi megfontolásokból tudjuk már, hogy a mérőrudak és az órák viselkedését a gravitációs terek befolyásolják, azaz az anyag eloszlása. Ebből máris következik: szó sem lehet arról, hogy az euklidészi geometria a mi világunkban pontosan érvényes. Az azonban elgondolható, hogy a vi mi világunk csak kevéssé különbözik az euklidészi világtól. Ez a felfogás annál is közelfekvőbb, mivel a számítások azt mutatják, hogy még a Napunkkal egyforma nagyságú tömegek is csak egészen minimálisan befolyásolják a környező tér metrikáját. Azt képzelhetjük, hogy a mi világunk geometriai szempontból hasonlóan viselkedik, mint egy olyan, egyes részleteiben szabálytalanul görbült felület, amely a síktól sehol sem tér el jelentős mértékben, éppen úgy, mint a tó gyenge hullámoktól fodrosodó felülete.
Az ilyen fajta világot találóan ’kvázi-euklidészek’ nevezhetnők. Ez a világ a térben végtelen lenne. A számítás szerint azonban a kvázi-euklidészi világban az anyag átlagsűrűsége zérus lenne. Ez a világ tehát nem lenne mindenféle anyaggal benépesíthető; …. a számítás azt mutatja, hogy egyenletesen eloszló anyag mellett szükségszerűen szférikusnak (illetve elliptikusnak) kell lennie. Mivel azonban a valóságban az anyag részleteiben egyenlőtlenül van elosztva, a tényleges világ részleteiben eltér a szférikustól: kvázi-szférikus. De szükségképpen végesnek kell lennie. ”

Tehát Einstein – nagyon okosan – ragaszkodott az Univerzum végességéhez, de elvetette az éter létezését, és ez nagyban nehezítette a helyzetét, bonyolulttá tette a számításait. A tér időmenti mozgásának figyelembevétele – ami feltételezi a mozdulatlan éter létezését – sokat segít a térszerkezet értelmezésében, viszont van az a fránya tágulás, amelyet szintén mérések igazolnak. A Világegyetem egyre tágul, és a tágulás sebessége arányos az objektumok egymástól való távolságával. Ráadásul a tágulás is gyorsul. Na, ezt modellezze valaki! Ez a folyamat egy ilyen szép hullámlemezen, amelyet Einstein kvázi-euklideszinek nevez, nem értelmezhető. Sokat töprengtem, hogyan mozoghatnak azok a teremtő fénysugarak, amelyekből a térbeli létezésünk keletkezik, mígnem egyszer csak „fény gyúlt” a fejemben: Hát persze, ha felgyullad egy fényforrás, az minden irányban világít, és nem egy sík mentén, hanem egy gömbfelület mentén terjed!

Innen már minden egyszerű lett: A Teremtés pillanatában kiáradó FÉNY egy gömbfelületet, egy állandóan növekvő gömbfelületet képez. A gömbfelületen ez a FÉNY valamilyen módon az energiája egy részét kis hullámcsomagokban – kvantumokban –, a környezetébe sugározza. ÍGY JÖN LÉTRE A MI KIS HÁROMDIMENZIÓS VILÁGUNK! – Hogy miként, az most nem érdekes, viszont a modell kozmogóniai értelemben tökéletes. Tehát miközben a FÉNY folyamatosan terjed, a gömbfelületen kialakuló Univerzumunk ennek megfelelően folyamatosan tágul. A tágulás mértéke az objektumok egymástól való távolságától függ. Leggyorsabban a gömb ellentétes oldalán lévő objektumok távolodnak egymástól – ezek vannak a legmesszebb egymástól. Minél közelebb vannak ezen a gömbfelületen a pontok egymáshoz – annál kisebb lesz a távolodás mértéke is. Eszerint a modell szerint az Univerzum elméleti sugara 13,7 milliárd fényév. Azt, hogy a teremtés – vagyis az evilági anyag és energia létrehozása – mennyire lassítja a tágulást, a fizikusok ki tudják számolni, de a mértéke szerintem nem számottevő. A gömb legnagyobb kerülete 86,04 milliárd fényév. Tehát az Univerzumunk egy folytonosan táguló fénygömbön helyezkedik el, annak a felületén keletkezik. Mivel a teremtő FÉNY folyamatosan árad (fénysebességgel), a gömb folyamatosan növekszik. És így már azt is értjük, hogy az Univerzum miért gyorsulva tágul. Azért, mert ahogy nő a gömb, egységnyi sugárnövekményhez egyre nagyobb ívhosszak tartoznak.

Kell-e még valami? – Igen. Szépen le kell térdelni, és hálát adni a Teremtőnek azért, hogy ezt a titkot felfedte a teremtményeinek. Megjegyzem, ez is azt jelzi, hogy szakaszhatár előtt állunk. Nagyon okos, az életüket ennek szentelő fizikusok több mint 100 éve kerülgetik a kérdést, és nem jutottak el erre az egyszerű modellre. – Nyilván azért, mert a Teremtő nem akarta felfedni a Teremtés titkát a teremtményei előtt. Nem volt még ott az ideje. Most viszont egy névtelen, másodállású gondolkodó által felfedi ezt a nagy titkot. Fel sem tudom fogni a kegyelem e nagy mértékét, amiért csak Jézus szavaival tudok hálát adni: „Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilvánítottad a kicsinyeknek. Igen, Atyám, így tetszett neked.”

Tehát a Teremtés nem egy befejezett, hanem egy folyamatban lévő történet. A teremtésünk mindaddig folyik, ameddig az a számunkra láthatatlan FÉNY világít. Aki akarja, tudhat róla, hogy lesz olyan, amikor „a mindenséget összetartó erők megrendülnek”. Akinek füle van, hallja meg. Meggyőződésem, hogy ez az idő közelebb van, mint gondolnánk. Minden jel arra mutat, hogy ez a generáció ezt az apokalipszist már meg fogja élni. De ezt nem ijesztgetésként mondom, hanem hogy örüljünk! Örüljünk a bizonyosságnak, hogy igen is van örökélet, a testünkkel a lelkünk nem vész el, nem halunk meg. Ez jó hír az igazaknak, de az igazságot lábbal tipróknak is, hiszen ameddig itt vannak ebben a teremtett világban, lehetőségük van a megtérésre. Nincs olyan nagy bűn, amelyet ne lehetne megbocsátani – ha őszinte bűnbánattal kérik.

A háború a szomszédunkban eszkalálódik, az ellenségeskedés mélyül, a sötétség erői egyre nagyobb erővel mutatkoznak meg, de a Teremtő nem hagyja magára a teremtményeit: az evangéliumi kinyilatkoztatáshoz most már megkapjuk az értelem fényét is, hogy annak segítségével jussunk el a kinyilatkoztatás elfogadására, a Jézus Krisztusban való hitre, általa pedig Isten országába, vagyis az ÖRÖKÉLETRE.

Gyirán István

www.orokelet.van.hu