Gyirán István (egyszeregy):

A KERESZTÉNY ÉRTELMISÉGIEK SZEREPE KORUNK TÁRSADALMÁBAN

Mottó: Az értelmiséget azért képezi ki és tartja el a nemzet, hogy a társadalom bonyolult (politikai, gazdasági, kulturális, stb.) rendszerét megszervezze, a közösség javára működtesse és fejlessze.

1. Hogyan kapcsolódik egymáshoz a hívő keresztény és az értelmiségi létforma?

Az egyik létforma magában foglalja a másikat; a hívő keresztény jelző magában hordozza azt a döntést, hogy az illető Krisztust tartja urának és hagyja illetve akarja, hogy mindennapi döntéseiben az Úr akarata érvényesüljön, a lelkiismeretén keresztül, a Szentlélek vezetése által. Ez az állapot az ember teljességére kiterjedő, az emberi létet teljesen magába és lefoglaló létforma.

Ezen belül az értelmiségi létállapot azt jelenti, hogy az illető a társadalom valamely szegmensében, a születésével kapott talentum és a társadalom jóvoltából kapott extra képzés következtében az átlagembertől sokkal jobban tud tájékozódni, ezért ennek a területnek a működtetését, fejlesztését a közösség – bizalmi alapon – az illető értelmiségre bízza. Cserében viszont a társadalom elvárja, hogy az adott társadalmi feladatot helyesen, a közösség számára előnyösen lássa el.

Érdemes megkülönböztetni az „elit” értelmiséget, amelyik kialakítja, fejleszti, és az úgynevezett „talpas” értelmiséget, amelyik pedig működteti, üzemelteti az adott társadalmi funkciót.

A keresztény és az értelmiségi létforma legteljesebb egységben a papságnál, illetve az egyháznál szolgáló egyéb értelmiségnél van jelen, akik amellett, hogy keresztények, az értelmiségi mivoltukból származó feladatuk is a kereszténységgel kapcsolatos. Esetükben nincs is szó kapcsolatról, hiszen a keresztény létforma és a társadalmi létállapot teljesen egybeesik. Ennél a csoportnál az „elitet” a főpapság képezi, az összes többi a „talpas” kategóriába sorolható.

A világi feladatokat ellátó értelmiségnél már más a helyzet. Itt valóban beszélhetünk egyfajta kapcsolatról, de túl nagy mozgástere a keresztény értelmiségnek itt sincs, hiszen nincs más dolga, mint Isten akaratát az adott területen a legjobb tudása és képessége szerint érvényesíteni. A „talpasoknál” ez semmi problémát nem jelent, a feladatukat jogszabályok, belső utasítások szabják meg, azokat kell elvégezni a legjobb tudásuk, lelkiismeretük szerint. Természetesen ez nem járhat a keresztény tanítással ellenkező magatartással: pl. nem végezhet abortuszt, és semmilyen módon nem működhet támogatólag közre ezzel kapcsolatos tevékenységnél – hogy csak a legdurvább ellentétet említsem az egyházi és a világi törvények különbözőségére. Minden olyan esetben, ahol ez a két törvény illetve gyakorlat ütközik, a kereszténynek kötelessége – akár a munkája, pillanatnyi megélhetése elvesztése árán is –, az egyház tanítását követni. Ez alól – vagyis Krisztus tanításának érvényessége alól – nem adhat felmentést senki, legfeljebb csak a pap utólag feloldozást, ha a bűnt elkövető a bűnös állapotát elhagyta, a bűnét megbánta és szentgyónásban megvallotta.

Az „elit” értelmiség jobban ki van téve az eltévelyedésnek, mivel ismeretlen területen törnek előre, szabnak meg irányt és feltételeket az adott társadalmi folyamatoknak. Éppen ezért számukra nagyon fontos, hogy ezt a feladatukat mindig a legjobb lelkiismeretük, és az egyházi „elit”, vagyis a főpapság ellenőrzése alatt tegyék. Kétséges esetben meg kell keresniük az egyház érintett személyét, hivatalát, hogy segítséget kérjenek. Az egyházi elitnek pedig – mint apostolutódoknak – kötelességük eligazítást adni az adott kérdésben. Ha önállóan nem boldogulnak, akkor a püspöki testülethez kell segítségért fordulniuk. Tudomásom szerint nincs az Újszövetségben arra példa, hogy valamelyik apostol magára hagyta volna a közösségét egy-egy problémás kérdés megítélésében. Vagyis a két területen dolgozó elitnek szoros együttműködésben kell állnia.

Az egyházi elitnek ettől függetlenül kötelessége, hogy a rájuk bízott hívők életét a társadalomban folyamatosan nyomonkövesse. Ha pedig olyan társadalmi jelenséget észlel, ami a keresztény szellemmel ellentétes, kötelessége figyelmeztetni elsősorban a híveket, de magát a hatalmat is, ha az magát a „keresztény” jelzővel illeti. Ez a főpásztorok állapotbeli kötelességéből fakad, akiknek – mint jó pásztoroknak – őrködniük kell a rájuk bízott nyáj fölött.

Ha az alapkérdés arra vonatkozik, hogy értelmiségiként háttérbe helyezheti-e a hívő keresztény e hitbéli állapotát, akkor a válasz egyértelműen nem, hiszen az ember elsősorban keresztény, és csak másod, ötöd, hatod sorban értelmiségi. Ismétlem: Krisztus tanítása alól semmilyen létállapotban senki nem adhat felmentést, hiszen „Őáltala, Ővele és Őbenne” élünk.

2. A keresztény értelmiségiek hogyan tudnak részt venni a közéletben, szolgálni a közjót, a társadalmat, a kultúrát, párbeszédet folytatni nem keresztény értelmiségiekkel?

Alapvetés: Minden közösség Istentől, az Atyától származik– olvashatjuk a Szentírásban. (vö. Ef. 3,15.) Így a világi társadalmak közössége is, amelyben a hívek kénytelenek együtt élni nem hívő embertársaikkal. A világi társadalom, ha szenved, attól szenved, hogy „kevés benne az Isten”, vagyis szabályrendszerét nem az Isten örök törvényeihez igazítja. Ez már eleve meghatározza a keresztény értelmiség feladatát: azon kell fáradoznia, hogy a kereszténység közösség minél egészségesebb legyen, és a keresztény gyakorlat a társadalomban minél jobban elterjedjen.

Ennek megfelelően a keresztény elit értelmiségi küldetése elsősorban az egyháznak szól, mert az ateista társadalmat elsősorban nem érvekkel vagy erőszakkal, hanem az egyház jó és vonzó példájával lehet evangelizálni: „Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn. 13,35.) Vagyis az egyház szeretetközösségének felismerhetőnek kell lennie a világi társadalomban. Éppen ezért a keresztény „elit” értelmiségnek elsősorban az egyház épülését, növekedését kell tudásával szolgálnia a világban. A tudása és tehetsége Istentől kapott talentum, amelyet kamatoztatnia kell. Nézzük sorban, hogyan:

A közéletben csakis és kizárólag olyan irányok mellett állhat ki, ami a krisztusi tanítással teljesen egyező. Az ettől eltérő folyamatokkal, törekvésekkel szemben pedig (intellektuális eszközökkel) küzdenie kell. Kötelessége ez, hiszen ő lett felvértezve azzal a tudással és ismerettel, amely képessé teszi arra, hogy felismerje és szembeszálljon a szekularizált társadalom tévtanításaival, amelyet a gyanútlan, esetleg romlott világi értelmiségiek által akar meggyökereztetni az egyház és a társadalom életében. Teszi ezt elsősorban az egyháza, az egyházi közössége védelmében, hogy a hívő keresztények ne eshessenek a világi eltévelyedés csapdájába, másodsorban pedig a hitre fogékony világiak érdekében, hogy a megtéréshez buzdítást, támogatást kapjanak.

Keresztény ember számára az egyháztól független közjó nem létezik. A világi „köznek” akkor lesz igazán jó, ha csatlakozik az egyházhoz. Tehát az „elit” keresztény értelmiségnek elsősorban az egyháza építésével, erősítésével kell szolgálnia a közjót. Ez nem illendőség, hanem kötelesség. A „talpas” értelmiségnek természetesen a maga helyén, az állapotbeli kötelessége szerint szolgálnia kell a világi közjót is, de az „elitnek” a fejlesztéseket elsősorban az egyházon belül, az egyházi közösség fejlesztésével kell megvalósítania.

A keresztény értelmiségnek a (világi) társadalmat annyiban kell szolgálnia, amennyiben ez állapotbeli kötelességéből fakad. Gyógyít, tanít, szolgál, stb. Ez leginkább a „talpas” értelmiség feladata. Becsülettel megszolgálnia a béréért és tetteit a keresztény tanításhoz kell igazítania. Ezzel szemben az „elitnek” elsősorban az egyházat kell szolgálnia. Saját elhatározásból nem építhet, nem fejleszthet az egyháztól független, az egyházzal rivalizáló, vagy azzal egyenesen szembenálló társadalmi intézményt. Társadalmak jönnek-mennek, de az egyház örök. Senki sem gondolhatja, hogy létezhet jobb és tökéletesebb társadalom (közösség), mint amelyet Krisztus alapított és a Szentlélek vezet. Ha ezt teszi, rossz alapvetésen áll.

A Sátán ma azért uralkodhat a világban, mert elhitette az emberekkel, hogy a társadalom „objektív törvényszerűségek” alapján működik, melyek megismerhetők és általuk az ideális társadalmi állapot megteremthető. Ennek az ateista felfogásnak a kudarcát éli most a világ, amikor is nyilvánvalóvá válik, hogy a megújulást adó élet elszállt ezekből a közösségekből, (a lakosság visszafordíthatatlanul elöregedett), és akár a maguk romlottsága, akár az egymással szemben folytatott küzdelem nyomán, de fokozatosan leépülnek.

Ezzel a leépülő társadalommal szemben kell vonzó példát állítani a krisztusi tanításon alapuló egyházi közösségnek. Ez viszont azt feltételezi, hogy az egyház a tagjai életét társadalmi szinten is megszervezi. Mit jelent ez? Azt, hogy a zavaros alapokon álló, szétszóródó világi társadalmon belül fel kell nőnie egy krisztusi alapokon álló közösségnek. Társadalom a társadalomban. Egy kissé hasonlatosan ahhoz, ahogyan az az apostoli időkben történt. Ezt a lehetőséget a köztársasági államforma megengedi, mert az egyesülési, vagyis a közösségalkotási jog alapvető emberi jog, szabadon gyakorolható, és minden olyan célra, ami törvénnyel nem ütközik, közösség létrehozható és működtethető. Ez óriási lehetőség és egyben súlyos kötelezettség az „elit” értelmiség számára! Mindenképpen kívánatos, – sőt, keresztény mivoltunkból fakadó kötelességünk –, hogy felszámoljuk azt a jelenlegi abszurd gyakorlatot, mely szerint katolikus emberek az egyházi hovatartozástól függetlenül választanak a társadalmi közösségük élére különböző szintű képviselőket, hogy ők határozzák meg a közösség szabályait. Ezzel gyakorlatilag saját magunkat fosztjuk meg attól, hogy hitünket társadalmi szinten is megélhessük.

A társadalom egyik legfontosabb intézménye a média, ami nem más, mint a közösség idegrendszere: információkat közvetít, összehangolja a térben elkülönült alkotókat, a közösség egységes viselkedése érdekében. Először is szögezzük le, hogy „objektív” média nem létezhet, mert az információkat emberek (szubjektumok) szűrik, fogalmazzák meg és öntik formába, tehát a média szükségszerűen szubjektív. A katolikus hívők jelenleg abban a sanyarú állapotban vannak, hogy a közelebbi és távolabbi világ híreit az ún. „világnézetileg semleges”, vagyis gyakorlatilag ateista média közvetíti számukra, ami ráadásul gyakran nem is őszinte, mert valamilyen egyoldalú politikai befolyás alatt áll. Vagyis a világot ateista szemüvegen keresztül láttatják velük. Csoda-e, ha ezek után azt tapasztaljuk, hogy az emberek egyre inkább eltávolodnak az egyháztól? A hitük talán még megmarad, mert az a lelkük mélyéről fakad, de az ateista médiának köszönhetően, az egyháztól előbb érzelmileg, majd gyakorlatilag is eltávolodnak, és ún. magánhitben élnek.

Tehát a keresztény elit elsődleges társadalomépítési feladata a katolikus média megteremtése. Ez természetesen óriási botrányt jelentene elsősorban a politikai hatalom számára – jobb és baloldalon egyaránt –, amely a „világnézetileg semleges” médiáján keresztül jelenleg ellenállás nélkül pásztorolja a társadalmat, köztük a hívő katolikusokat is, és táplálja sokszor súlyosan mérgező lelki, szellemi táplálékkal. Egy katolikus média halálos ellenség lenne a számukra, nemcsak azért, mert vallásos, hanem azért is, mert őszinte. De épp a megbotránkozásuk és ellenállásuk mértéke mutatná meg azt, hogy a világi médiával mekkora hatalmat gyakorolnak ők jelenleg illetéktelenül az Istennek rendelt lelkek felett. Ez viszont nem szabad, hogy az egyházi elitet e céltól eltántorítsa, mert mint ahogy nem képzelhető el egészséges személyiség a saját identitását szolgáló idegrendszer nélkül, úgy nem képzelhető el egészséges katolikus közösség sem, saját média nélkül.

A társadalom másik fontos szegmense az oktatás, ami a közösség egészséges megújulásának, fejlődésének alapja. Az egyháznak, egyházi szervezeteknek vannak ugyan intézményei, de ezekben a világnézetileg érzékeny tananyagok, – legalább is tapasztalatom szerint –, nem különböznek a világi tananyagoktól. Véleményem szerint legalább a történelmet, az irodalmat és a biológiát a keresztény elit által szerkesztett és az egyház által jóváhagyott tankönyvekből kellene oktatni. Tudniillik a gyerekek világnézeti megalapozása valamilyen szinten már ezekkel az ismeretekkel megtörténik. Egészséges alapok nélkül pedig a hitoktatás során átadott ismeretek terméketlen talajba hullanak.

A kultúra a közösség alapja, közös nevezője, aminek platformján a közösség kapcsolatrendszere folyik. A kultúra gyökere pedig a vallás. Épp ezért a kultúra szolgálata alatt, – amennyiben az erkölcsiség az adott kultúraközvetítő eszköznél értelmezhető –, keresztény emberek számára csakis a keresztény kultúra értendő. Ezt kell szolgálniuk minden erejükkel, tehetségükkel a legjobb képességük szerint. A kultúra szolgálatához legtöbbször Istentől kapott talentum kell, amivel előbb-utóbb el is kell számolniuk. Ha egyes kultúrateremtők/közvetítők úgy érzik, hogy más kultúra népszerűsítésével is szolgálhatják a keresztény kultúrát, akkor tévednek, saját magukat és a közönségüket is becsapják. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy el kellene tagadni más vallások, vagy vallástalan társadalmak kultúráját, hanem azt, hogy azokat kritikailag, a maguk hiányosságaival együtt kell bemutatni.

A nem keresztény értelmiséggel folytatandó párbeszéd módjára vonatkozóan Szent Pál leveleiből világos iránymutatást kapunk:

„Az oktalan és értelmetlen viták elől térj ki, hisz tudod, hogy csak veszekedéssé fajulnak. Márpedig az Úr szolgája ne veszekedjék, inkább legyen mindenkihez barátságos, a tanításban ügyes és türelmes. Ellenfeleit szelíden intse, hátha megadja nekik az Isten a megtérést, felismerik az igazságot, és kikerülnek az ördög kelepcéjéből, aki foglyul tartja őket, hogy alávessék magukat akaratának.” (Tim. II 2,23.)

„A tévtanítót néhány figyelmeztetés után kerüld, hiszen tudod, hogy az ilyen ember megromlott, bűnben él és saját magát ítéli el.” (Tit. 3,10.)

A keresztény értelmiségnek – különösen az elitnek – állapotbeli kötelessége, hogy a közéletben megjelenő tudományos tévtanokkal, a kereszténységet botránkoztató magatartásokkal, a keresztényietlen társadalmi gyakorlattal szemben felemelje hangját, bemutassa azok ártalmas következményét és követendő példaként hozza az idevonatkozó krisztusi tanítást. Nem azért, hogy a vitapartnert meggyőzze, – erre gyakorlatilag semmi esélye nem lenne –, hanem azért, hogy a vitát követő közéletet a tévedés csapdájától megóvja. Persze ahhoz, hogy ezek a kritikák célba érjenek és társadalmilag hasznosuljanak, megfelelő média szükséges, mert a szekuláris társadalom közmédiája egészen biztos hogy hatástalanná, formálissá tenné azokat a megszólalásokat, amelyek ártanának a törekvéseiknek.

3. Hogyan tudják saját tudományukkal, sajátos szakmai ismereteikkel segíteni egyházuk életét? Mennyiben tartoznak azért felelősséggel?

A pályázat mottójából kiderül, hogy egy közösség állapotáért elsősorban az értelmisége a felelős. Az ő kötelességük, hogy egészséges irányt, „értelmet” szabjanak a közösség számára, megszervezzék és működtessék annak intézményeit. Ez vonatkozik a Magyar Katolikus Egyházra és Magyarország társadalmára is. Tehát ha azt látjuk, hogy probléma van bármelyik közösségnél, akkor az értelmiségnek elsősorban is magában, a saját tevékenységében kell keresnie a probléma okát és megoldását. Ő a felelős a közösségért, mert nála van egyrészt az ismeret, másrészt a hatalom is, amivel a közösség életét megváltoztathatja!

Örvendetes dolog, hogy ez a pályázat lehetőséget ad egy ilyen közös gondolkozásra. Fontos, hogy ezzel a folyamat ne érjen véget, hanem kezdete legyen az egyház megújulásának, amikor is az „elit” értelmiség tanulmányokban, konferenciákon, munkacsoportokban megszerkeszti Krisztus egyházának legoptimálisabb modelljét, amely a jelen társadalmi körülmények között törvényesen megvalósítható. A végső szó természetesen az apostolutódoké. Az így kialakított modell általuk jóváhagyott formájában kell majd nekilátni a megvalósításnak.

A vázolt program első hallásra beláthatatlanul nagy feladatot jelent, ember számára lehetetlen vállalkozásnak tűnik, de mi tudjuk, hogy Krisztus egyházát nem ember, hanem a Szentlélek vezeti. A mi feladatunk ebben a folyamatban nagyon egyszerű: mindössze annyi, hogy az evangéliumi tanítást a mai körülmények között, a legjobb tudásunk és lelkiismeretünk szerint megpróbáljuk megvalósítani.

Olyan egyszerű ez, mint az egyszeregy.

__________________________________________________________________________________________________

Eddig a dolgozat, az alábbiakban pedig ismertetem dr. Lukács László professzor, piarista szerzetes úr rövid véleményét:

„Figyelemre méltó ajánlásai és megfontolásai elkötelezett, buzgó, helyenként integralista szemléletről tesznek tanúságot. Magasra teszi a mércét a „talpas” keresztény értelmiségiek számára, elválasztva őket az „elit” értelmiségtől, a főpapságtól. Buzdítása őszinte és tiszteletreméltó, a valóság azonban összetettebb, mint „az egyszeregy”. Köszönjük, hogy elkészítette és beküldte írását, örömmel olvastuk.”

Próbálom értelmezni a finoman lekezelő értékelést. Én az evangélium szerinti életet neveztem egyszerűnek, hiszen Krisztus tanítására sok mindent mondhatunk, csak azt nem, hogy bonyolult. A professzor szerint ez másképp van, nézzük miért:

- Az integralista jelző azt jelenti, hogy valaki mereven ragaszkodik az alapokhoz. Boldogan vállalom, hiszen ez volt a szándékom. Az alap az Evangélium, a Szentírás.

- Az egyház történetében az integrizmussal szemben áll a modernizmus: „A katolicizmuson belül az „integrizmus”, ill. az „integrista” kifejezés kezdettől fogva vitatott, objektív jelentése nehezen határozható meg. Fő ellenlábasától, a modernizmustól eltérően ugyanis – amelyet X. Piusz pápa „minden eretnekségek metszéspontjának” nevez (Pascendi enciklika, 1907. szeptember 8.) – az integrizmus szinte egyáltalán nem szerepel az egyház hivatalos szótárában.” (http://www.merleg-digest.eu/wp-content/uploads/2013/09/Fouilloux.pdf )

- A bonyodalom akkor kezdődik, amikor elhagyjuk az evangéliumi alapokat, és megpróbáljuk a zavaros világi struktúrákhoz igazítani az egyszerű, világos és tiszta tanításunkat. Ez valóban bonyolult és nehéz dolog lehet, de kérdés, hogy kell-e ezen erőlködnünk?

Sokat mondó a nyertes pályázat, pontosabban az tény, hogy a tekintélyes grémium, az egyház szellemi elitje mit tart ma keresztény szellemi értéknek. Az alapos tájékozottságról tanúskodó dolgozat hemzseg a sok polgári gondolkodóra való hivatkozástól, mintha a szerző azokat – és nem a Szentírást – tekintené etalonnak. A probléma csak az, hogy az a keresztény kultúra, amelyet e tekintélyes ideológusok működése jellemez, mára missziós terület lett, vagyis az emberek többsége elveszítette kapcsolatát az Istennel. Gyümölcséről ismerjük meg a fát. A polgári filozófiák gyümölcse a gyakorlati ateizmus lett, tehát keresztényként semmiképp sem tehetjük meg a gondolataikat zsinórmértéknek.