Hogyan kell elképzelni a téridőt?

Tudjuk, hogy a létezésünk négydimenziós. Ebből három térjellegű, egy pedig időjellegű. Természetesen mindegyik merőleges a másik háromra.

Próbáljunk meg elképzelni egy négydimenziós kockát. – Rájövünk, hogy nem tudunk. – Miért? Azért, mert a mi képi világunk a háromdimenziós térbeli objektumokból épül fel. Erőlködhetünk, akkor sem tudjuk elképzelni, mert NEM FÉR A FEJÜNKBE!

Rendben, akkor csökkentsük a dimenziók számát úgy, hogy elhagyunk egy térbeli kiterjedést. Ekkor marad két tér jellegű, és egy idő jellegű dimenzió, amit egy téglatestként már el tudunk képzelni. Tételezzük fel, hogy a téglatest alapsíkja képviseli a térbeli világunkat, a függőleges éle pedig az idődimenziót jelöli ki. Lefelé van a múlt iránya, fölfelé pedig a jövő. A testek síkbeli vetülete – köztük a mi személyünk is, mondjuk egy kis kör formájában, – ott ábrázolható a kocka alaplapján.

Ha nem mozgunk, a síkbeli helyzetünk nem változik, a kör a síkon egy helyben marad. Viszont tudjuk. hogy az idő ilyenkor is „megy, múlik”, tehát az időben valamiféle mozgásnak ilyenkor is kell történnie.

– Talán az idő megy? Nem, szó sincs róla. Az idő nem képes menni, hiszen az idő is csak egy „irány”, egy kiterjedés, mint a létezésünk másik három iránya. Tehát nem az idő megy, hanem mi, az általunk érzékelt térrel együtt – megyünk az időben. Milyen sebességgel történik ez az idődimenzió menti mozgás?

Minkowski óta tudjuk, hogy fénysebességű mozgás történik az idődimenzió mentén, vagyis a mi kis nyugalmasnak tűnő síkunk, a fény sebességével mozog a téglatest függőleges éle mentén lentről felfelé, vagyis a múltból a jövő felé! Tehát a mi kis síkbeli világunk valójában egy nagyon hosszú téglatestben képzelhető el, aminek az eleje – a téglatest alapja – az idők kezdetén van, a teteje pedig az idők végén lesz. A kettő közötti távolságot pedig a fénysebességgel teszi meg az Univerzum, vagyis a teremtett világ. E hosszú tartományból egy kicsinyke kis, hajszálvékony tartomány az, ami egy-egy ember életére esik, a hossza kb. 80 fényév, vagy kevesebb, kinek mennyi.

Csodálatos és szédítő! Fénysebességgel haladunk a múltból a jövő felé, de akkor hogy-hogy nem lobog a hajunk ebben a szédítő sebességbenJ? – Úgy, hogy sem a hajunk, sem más testi érzékszervünk nem érzékeli ezt a fénysebességű mozgást, mivel ez az idődimenzió mentén történik, és az idődimenzió számunkra – a testünk számára – láthatatlan, érzékelhetetlen.

De akkor honnan tudunk az IDŐ létezéséről? – Fikció? Feltételezés? Elvonatkoztatás? – Szó sincs róla. Az idődimenzió épp olyan „valós”, mint a tér másik három dimenziója. Az anyag egyébként sem képes fikcióra, elvonatkoztatásra, mert szigorúan kötik a fizika törvényei.

Honnan van tehát „tudomása” a tudatunknak az idődimenzióról?

Nagyon érdekes kérdés, mert ezzel találtunk egy olyan tulajdonságot, ami a tudatot alapvetően megkülönbözteti az anyagtól. A tudatnak olyan képessége van, ami semmiképpen sem származhat az anyagtól, (vagyis a materializmus de facto megbukott), tudniillik a tudat érzékeli és kezeli a rendszerek idődimenzió menti tulajdonságait. Tudjuk, hogy mi volt előbb és mi később, sőt, mérni is tudjuk az idő múlását, – valamilyen ciklikus mozgással úgy, hogy a ciklusokat számoljuk. Ez egyfajta relatív időmérés, mivel magát az időt nem látjuk, de azért, hogy a térbeli mozgásokat koordinálni, összehangolni tudjuk (pl. autóbusz indulás, vagy tanév kezdet), az idő mérésére egységesen elfogadott ciklikus mozgásokat használunk, mint pl. az égitestek mozgása.

Lényeg, hogy észrevegyük: Az időt fizikai testünkkel nem érzékeljük, a tudatunk mégis kezeli a létezésünk idő menti tulajdonságait. Hogyan lehetséges ez? – Úgy, hogy a környezetünkből kapott információk leképeződnek(!!!) a tudatunkra, (megjegyezzük a dolgokat a memóriánkban) így tudjuk, hogy melyik esemény mikor történt.

Viszont ez a leképeződés csak úgy lehetséges, hogy ha a tudatunknak az idődimenzióval párhuzamos kiterjedése is van, ez pedig azt jelenti, hogy a tudatunk négydimenziós!

Összefoglalva:

Négydimenziós világunkban – a téridőben – az idődimenziót az különbözteti meg a három tér jellegű dimenziótól, hogy ez utóbbiak – vagyis a tér – az idődimenzió mentén közel fénysebességgel mozog. Ez az abszolút mozgás jelöli ki számunkra a múlt és a jövő irányait, és nagyon valószínű, – bár bizonyítani nem tudom, és nem is foglalkozom vele –, hogy ebből a mozgásból táplálkoznak a térbeli mozgások is, mivel fizikai tény, hogy:

- Mozgó testekben az idő lassabban múlik, vagyis ahogy nő a testek térbeli sebessége, úgy csökken az idő menti sebességük. Illetve:

- A térben elérhető leggyorsabb mozgás a fénysebesség, amelyet reális test csak megközelíthet, de el nem érhet.

Legyen a fizikusok dolga a fenti feltételezés helytállóságának vizsgálata.

Ezek azok a legalapvetőbb dolgok, amelyeket – természetesen fizikailag korrektebbül megfogalmazva -, már általános iskolás szinten is oktatni kellene.