Filozófia

Az ember a Mindenségre vágyik.

Aki a Mindenségnél alább adja, saját halálos ítéletét írja meg.

- Szerencse, hogy kicsik vagyunk... Kicsiny, szorgos kis békák.

Kicsiny, szorgos kis békái a Mindenségnek.

GYIRÁN ISTVÁN

A Szeretet titkai

© Gyirán István, 1989

Tartalom

Bevezetés . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5

A változásokról . . . . . . . . . . . . . . 11

A megismerésről . . . . . . . . . . . . . 22

A rendszerekről . . . . . . . . . . . . . . 48

A célról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 59

A viszonyról . . . . . . . . . . . . . . . . . 80

Felelős kiadó Gyirán István

Alföldi Nyomda (1896.66-19-2) Debrecen, 1989 Felelős vezető Benkő István vezérigazgató ~ Műszaki szerkesztő Király István ~ A borítón látható fotót Gyulavári József készítette ISBN 963 400 041 X

Bevezetés

Amikor ezeket a sorokat írom, már minden betű helyén van abban a rövid dolgozatban, amelyben az olvasónak hamarosan része lesz. Ennek az oka egyszerűen az, hogy amikor először leültem írni, még fogalmam sem volt, mi fog kikerekedni a kezem alól, és így bevezetést sem készíthettem hozzá. Volt néhány tiszta támpontom, sok-sok lélekemelő gondolatom, és hatalmas jóakaratom, jóhiszeműségem. Ennyivel ültem le írni, de bevallom őszintén, ezekkel, az első két fejezeten túl, nemigen jutottam volna. A környezetünk igazi egysége és egyszerűsége az írás során bontakozott ki előttem.

Kezdetben eszemben sem volt a rendszerekkel részletesen foglalkozni, épp így az élő-élettelen és a tudatalatti kérdésével sem. Ezek mindegyikére az írás vezetett rá. Számomra az írás annyit jelent, mint egy összekuszálódott, összegyűrt fonálcsomót a végeinél megfogni, és egy nyílegyenes, csomómentes fonallá kifeszíteni. Vagyis a háromdimenziós, áttekinthetetlen szövevényből

egydimenziós, világos valóságot teremteni. A valóság a fonál. A kuszaság csak állapot.

Első lépésként feloldoztam magam abból a kötöttségből, amelyet ma a tudományos igényű megismerés premisszái jelentenek. Semmiféle előfeltételt nem voltam hajlandó elfogadni a környezetemről. Szó szerint semmit. A legkevésbé azt, hogy "van", mert ekkor már hallottam az anyag kettős természetéről. Ez az abszolút szkepticizmus viszont megakadályozott abban, hogy valamerre meginduljak. Ezért valamiféle kijelentést mégis csak kénytelen voltam tenni, így tehát - mint egyetlen bizonyosságot - elfogadtam azt, hogy a környezetem mindig más és más, azaz: változik.

Ekkor már tudtam, hogy jó úton vagyok, de ez még mindig csak az első két fejezetre lett volna elegendő. Világos lett előttem, hogy a változás a dolgok leglényegesebb tulajdonsága, és hogy ezen keresztül vizsgálva, a sokszínű, ezerarcú, olykor kaotikus környezetünk, egyetlen, határozott irányú lendületté egyesül. A megismerés kusza fonalán a csomók szinte maguktól kisimulnak és kiderül, hogy ebben a látszólagos kaotikumban minden, de minden egyfelé mutat.

A változásokon keresztül egyenes út vezet a semmitől a valamihez. Egyenes, de

nem könnyű. Nem könnyű egyetlen, folyamatos gondolatmenettel leírni az Egészet. Pontosabban nem is leírni nehéz, hanem elhinni és elhitetni, hogy ez ilyen végtelenül egyszerű. És a figyelmet mindig a lényegen tartani, bár tudom, hogy közben ezer és ezer apró és nem apró kérdés fog felmerülni az olvasóban. Emberek vagyunk, és az embert elsősorban konkrét, tehát egyedi problémák foglalkoztatják. Viszont egy probléma minél egyedibb, specifikusabb, annál nehezebb azt a problémák és megoldások általános magjához visszavezetni. Ezért a részletekkel nem is foglalkozom egyik témánál sem, és az olvasónak is azt javaslom, hogy ne a részleteken keresztül próbálja értelmezni az egyes kijelentések érvényét.

A részleteket majd megoldjuk közösen. Csak maradjunk mindig következetesek! Ne fogadjunk el semmilyen kijelentést véglegesnek pusztán azért, mert az már nagyon régen tartja magát, és mert mindenki más elfogadja. Viszont ne kételkedjünk elfogadni olyan tények valódiságát, amelyek a jelenlegi szemléletünkkel homlokegyenest ellentétben állnak. Csak a buta ember képzelheti azt, hogy joga van a környezetében megjelenő dolgok egy részét visszautasítani és lehetetlennek minősíteni, csupán azért, mert neki

egészen más elképzelése van a környezetéről. Ez a konokság megakadályozza abban, hogy megérthesse, befogadhassa az Egészet. A tudományos megismerés, a környezetünk egészét tekintve, semmiféle bizonyosságot nem adhat, és nem is ad. Egyedül a bizonytalanságunkban lehetünk bizonyosak. De épp ez a bizonytalanság, ez a súlypontvesztés tartja mozgásban a megismerés képzeletbeli vonatát, amely egyre gyorsabban és gyorsabban mozog, hogy elérve a háromszázezer kilométer per szekundumos sebességet, ráakaszthassa kocsijait egy tágasabb világ, erősebb mozdonyára. Ez az emberiség nagyszerű jövője. Amelyet még nem látunk ugyan, de bizonyosak lehetünk benne, hogy lesz. Honnan lehet a bizonyosságunk? A jóhiszeműségből. Az egyetlen értelmes dolog: a jóhiszeműség, ami azt jelenti, hogy csak azt vagyok hajlandó igaznak elfogadni, ami jó. Hiszem, hogy ami rossz, az valahol téves, hazug. Az igaz nem lehet rossz. Ha a rosszat igaznak fogom fel, elveszíti értelmét (értsd: célját) az Egész. De hogy jönnénk mi ahhoz, hogy az Egész értelmét (célját) - amelyre vonatkozóan semmiféle tudományos eligazításunk nincs - kétségbe vonjuk?

Nagy igazság, hogy gyümölcséről ismerni

meg a fát. A jó fa jó gyümölcsöt terem. A gyümölcs az, amit eszünk; vagyis amit érzünk. Lehet jó vagy rossz, ízes vagy ízetlen, éltető vagy mérgező, és így tovább. A fa az a közeg, amelyben ezek az érzések teremnek. A normális és egészséges dolog az, ha a rossz, ízetlen gyümölcsöt kiköpjük, a fát pedig kivágjuk és eltüzeljük. Ezzel szemben mi azzal vagyunk elfoglalva, hogy az ehetetlen, rothadt gyümölcsről bebizonyítsuk, hogy végső soron nem is olyan rossz, a fa pedig egyenesen csodálatos. Titokban mindnyájan nyögünk és görcsölünk, de a fától nem tágítunk.

Köszönöm szépen, ebből én nem kérek. Nem vagyok hajlandó fejleszteni magam a rosszabbnál rosszabb gyümölcsök elviselésében csak azért, hogy többet és tovább ehessek, mert hiszem, hogy ettől sokkal de sokkal jobb fák is léteznek, sokkal de sokkal jobb gyümölcsökkel. Csak meg kell keresni őket. Önámítás, önáltatás, hazugság nélkül. Kitartóan és mindenek fölött az igazsághoz ragaszkodni! Ez a legfontosabb. Nem feladni az igazságot, a teljességet egy közeli, de tökéletlen megoldásért! Az igazságot onnan lehet felismerni, hogy mindig tiszta és egyszerű. És a legfontosabb, hogy jó. Ha valahol

valami nem jó, akkor ott valahol valami igaztalan, valótlan, hamis. De hiszen - vethetné közbe valaki - "valótlan" dolog nem létezhet, hiszen éppen attól valótlan, hogy nincs. Így is van. A valótlan az nincs. Arról legfeljebb csak hihetjük, hogy van, de ez már épp elég bajt okozhat nekünk. Sőt tovább megyek; minden bajunkat ennek a tévhitünknek köszönhetünk.

Tehát a rossz, a valóság félreismeréséből származik. Ezért mondtam én azt, hogy csak azt fogadom el igaznak, ami jó. Ez a jóhiszeműség.

Az igazság a legfontosabb, mert az tarthat meg bennünket az úton, amely a valódi élethez vezet!

A dolgok végiggondolását és megértését nem vállalhatjuk át egymástól. Ez az olvasmány sem ilyen céllal készült. Nem győzködés, nem magyarázgatás, nem érvek és ellenérvek ütköztetése. Egyszerű felsorolása azoknak a tájékozódási pontoknak, amelyek mentén ki-ki megteheti a maga Útját.

A változásokról

Mindig is létezett az emberekben a törekvés, hogy a környezetük sokféleségében keressék a közöset, a mindenben meglévő lényeget, amelynek ismeretében biztonsággal eligazodhatnának a környezetük végtelen változékonyságában. A különböző filozófiák viszonylag hamar eljutottak e végső lényeg ilyen-olyan megfogalmazásához, évszázadokkal, évezredekkel megelőzve a természettudományos megismerést, amely ebben a században érkezett el a "nagy egyesítés" küszöbéhez.

Albert Einstein 1916-ban publikálta az általános relativitáselméletét, amelyben igazolta, hogy a gravitáció a téridő geometriai szerkezetéből adódik. Ekkor még negyven év állt előtte, hogy igazolja a feltevését, miszerint valamennyi fizikai jelenség - a gravitációhoz hasonlóan - leírható a geometria törvényeivel. Mi már tudjuk, hogy kevés a negyven esztendő az egységes térelmélet megalkotásához, és az azóta eltelt újabb harminc év sem hozott átütő sikert ezen a téren.

A fizikai megismerés mellett néhány évtizede létezik az általános evolúciós kutatás, amelynek a feladata bármely rendszer állapotváltozásainak a vizsgálata. E tudomány művelői feltételezik, hogy létezik olyan törvényszerűség, amely alkalmas lehet a környezetünkben található összes rendszerek - fizikai, biológiai, társadalmi, gazdasági, etikai stb. - állapotában bekövetkező változások leírására. Ez egy különösen reményteli vállalkozás, amely még a fizikában tett kísérleteknél is nagyobb eredménnyel kecsegtet, hiszen ha sikerül megtalálni e mindenben működő törvényszerűséget, akkor ezzel nemcsak a fizika problémája, hanem gyakorlatilag az összes tudomány valamennyi problémája megoldódna.

Ha feltételezzük, hogy van ilyen közös, mindenben megtalálható törvényszerűség, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy a keresett tulajdonság egyben a létezés lényege is, hiszen nem várható el a környezettől, hogy csupán a megismerhetőség kedvéért szerepeltessen minden rendszerben valamilyen állandó tulajdonságot. Egy tulajdonságnak annál nagyobb jelentősége van, minél többször és több helyen megfigyelhető. Ha olyant keresünk, amely mindenben és mindig megtalálható, akkor az a valami szükségszerűen

a létezés lényege kell hogy legyen. Fontosnak tartottam előrebocsátani ezt a következtetést, hogy tisztában legyünk a vállalkozás súlyával és ennek megfelelően válogassunk a lehetőségeink között.

Lényeges, hogy ez a közös tulajdonság egyértelműen, tisztán megfogalmazható kategória legyen. Olyasmi, mint egykor volt az atom fogalom; oszthatatlan - ami itt azt jelenti, hogy további, egyszerűbb kategóriákkal nem magyarázható, nem értelmezhető. Keressük tehát azokat a megfogalmazásokat, amelyek a világban működő valamennyi rendszerre egyaránt érvényesek, a rendszerek minden állapotában megtalálhatók, érzéketlenek a rendszerek bármilyen irányú és mértékű változására, azaz változatlanok. Vagyis keressük az abszolútat. Létezhet-e egyáltalán ilyen megfogalmazás? Feltétlenül létezik, különben nem tudnánk megfogalmazni magát a problémát sem, márpedig abban sikerült egy kalap alá fogalmazni valamennyi rendszert azáltal, hogy működő rendszereket vizsgálunk. Vagyis a környezetünkben észlelt rendszerek egyik közös tulajdonsága a működés: mindegyik rendszer így vagy úgy működik, illetve a leírás (észlelés) idején működött.

Nézzük mennyire használható ez a megállapítás,

lehet-e valamilyen értékes következtetést levonni belőle. Ehhez először a "működés" kifejezést kell használhatóbbá tenni: minden működő rendszer valamilyen módon, valamilyen irányban, valamilyen mértékű változást okoz a környezetében. Az okozott változás iránya, mértéke sokféle lehet, de a változás ténye minden esetben fennáll. A változás tehát az a legáltalánosabb jelenség, ami egy rendszer működése kapcsán megfigyelhető, hiszen előbb változik a vizsgált rendszer, minek következtében változik a környezet. A megváltozott környezet vissza fog hatni a rendszerre, ami azon újabb változást okoz, és így tovább. Ez a folyamat nem más, mint a környezetünk régen megfogalmazott dialektikus egysége. Kérdés tehát, hogy lehet-e valamilyen használható következtetést levonni a rendszerek azon tulajdonságából, hogy azok mindegyike állandó kölcsönhatásban áll a környezetével, melynek során maga és a környezete is folyamatosan változik.

El kell mondani, hogy ez a változás nem minden esetben kézenfekvő, hiszen ha csak az asztalomon fekvő naptáramra pillantok most, és mondjuk most újra, akkor semmiféle különbséget nem észlelek a két állapot között, pedig a naptáramat is felfoghatom egy

önálló fizikai rendszernek. Mennyire igaz itt az állításunk, hogyan változtatja ez a naptár a környezetét, és hogyan változik közben maga a naptár? A naptár vizuális észlelésekor nem magát a naptárat, hanem az arról visszavert fénysugarakat érzékelem, vagyis az, hogy egyáltalán láthatom, annak a folyamatos kölcsönhatásnak köszönhető, amely a naptár atomjai, és az őket érő folyamatos elektromágneses sugárzás között fennáll; a visszavert sugárzás egy tartományát érzékelem a szememmel. Ezen kívül útjába áll a levegő mozgásának, súlyával nyomja az asztalt stb. És ennek során hogyan változik ő maga? Bizonyára van egy véges idő, amely alatt a naptár elporladna anélkül, hogy bárki érintené, de elég ha csak a papírlapok elsárgulására gondolunk, ami néhány év alatt bekövetkezik, és ami jelzi, hogy a papír viselkedése az idő során nem változatlan. Viszont a példában szereplő időperiódus olyan kicsi, hogy a közben végbemenő változások okozta különbséget nem tudom érzékelni. Ezért is mondhatom azt, hogy: a naptár az asztalomon van, és nem azt, hogy: a naptár az asztalomon változik. Jóllehet ez utóbbi megfogalmazás korrektebb lenne, de mivel a változás mértéke elhanyagolhatóan kicsi, így annak a megfogalmazásától eltekinthetünk. És

ezzel a gondolatmenettel máris bekerültünk a problémakör kellős közepébe, amelyet a környezetünk e végtelen változékonysága okoz.

Első lépésként vizsgáljuk meg a rendszerek leírására használt leggyakoribb eszközt, a beszédnyelvet. Nézzük meg, hogyan tükröződik benne a rendszerek ezen általános tulajdonsága. Mint tudjuk, a beszédnyelv a környezetünkből, az érzékszerveink segítségével felfogott jeleknek adott másodlagos jelrendszer, ezért is nevezhetjük második jelzőrendszernek. A környezetünkről állandóan érkező információk között - egyebek mellett - a nyelvi kategóriák segítségével teszünk rendet, mégpedig oly módon, hogy az azonos, vagy nagyon hasonló benyomásokat keltő információkat (jeleket) azonos jelekkel látjuk el. Ennek a folyamata leginkább a beszélni tanuló gyermekeknél figyelhető meg, mivel ők még a környezeti elemek különbségeire nem elég érzékenyek, és így gyakran megesik, hogy a cicára kutyát, a villamosra vonatot mondanak. Zárójelesen jegyzem meg, hogy mi, felnőttek is sokat hibázunk, csakhogy a mi tévedéseink korrekciója történelmi léptékekben folyik.

Tehát a környezetünkből érkező információfolyamot kategóriákra osztottuk a beszédnyelvünk

segítségével, és ezen kategóriákkal próbáljuk leírni a környezetünk viselkedését. Ebben az információözönben nincs két teljesen egyforma jel, hiszen a világon nincs két tökéletesen azonos dolog, akármilyen léptékben is gondolkozunk. Csupán arról van szó, hogy bizonyos jelek közötti különbséget elhanyagolunk, illetve az érzékszerveink korlátossága miatt nem is érzékelünk. Kénytelenek vagyunk megtenni ezt a nagyvonalúságot, mert egyébként beláthatatlanul sok jellel kellene leírnunk a környezetünket, szemben azzal a néhány tíz- vagy százezerrel, amellyel a köznyelv, illetve a tudományos igénnyel született leírások működnek. Véges számú kategória segítségével próbáljuk leírni a környezetünk végtelen változékonyságát. Nyilvánvalóan az így született leírás soha nem fog maradéktalanul megfelelni magának a tényleges valóságnak, csak valamilyen mértékben közelíteni fog hozzá. Arra azonban kiválóan alkalmas - amint azt a több ezer éves történelmünk is igazolja -, hogy e leírások segítségével eredményesen eligazodjunk a környezetünk változékonyságában.

Érdemes alaposabban megvizsgálni a nyelvalkotás folyamatát, mert érzésem szerint az átlagember a beszédnyelv lényegét az

információ-cserében látja, megfeledkezve arról, hogy a beszédnyelvet legtöbbször magunkban, a gondolkodásunk során használjuk, és csak egy részét közöljük a környezetünkkel. A beszédnyelv lényege a leíró jellegében van, az információ közvetítése másodrangú funkciója csupán. A környezettől kapott, hasonló érzékszervi benyomásokat keltő jeleket azonos jelekkel látjuk el, ezek lesznek a főnevek, mint pl. fal, szemcse, gáz, fagyás, mozgás stb. A főnevek egy része dolgokra, más része jelenségekre vonatkozik. Az értelmes leírásokban (mondatokban) ez úgy valósul meg, hogy a dolgokkal történik valamilyen jelenség, pl. az autó megy az úton. Ebben a leírásban két változatlan elem - az autó és az út - viszonyában történik változás. Megfigyelhetjük, hogy a változást mindig igével fejezzük ki, amelyet a főnév cselekszik, vagy szenved. Az ige mindig változást takar, kivéve a "lenni" létigét, amely valaminek a változatlan jelenlétét érzékelteti. Figyelemre méltó tulajdonsága a nyelvünknek az, hogy a puszta, mozdulatlan létet leíró "van" - általánosabban, lenni - kifejezés is a szavak azon csoportjába tartozik, amelyek a jelenségeket, a változásokat próbálják kifejezni. A környezetünk viselkedésére irányuló megfogalmazásoknál

megszoktuk, hogy a környezetünk egy részét aktuálisan változatlannak tekintsük. Ezekre a változatlannak tekintett jelenségekre mondjuk egyszerűen csak azt, hogy "van" (-nak). Ez a megszokás természetesen nem úri passziónknak köszönhető - mint azt már korábban is mondtuk -, hanem a kategorizálással járó egyszerűsítési kényszerek következménye.

Ezzel a megszokással kellett leszámolniuk azoknak a fizikusoknak, akik az anyag szerkezetének vizsgálata közben eljutottak addig, hogy a megfigyelt részecskékről, mint anyagi létezőkről nem volt értelme beszélni. A fizika jelenlegi állása szerint, az anyag kettős természetű, nem lehet egyértelmű hullám vagy részecske természetet tulajdonítani neki, adott szituációban mindkét kijelentés egyformán igaz lehet, attól függően, hogy milyen módon közelítünk hozzá. Véleményem szerint, a mikrovilág ezen érdekes tulajdonságát a mai napig nem tudta igazán megemészteni nemcsak a :fizika, de a filozófia sem. A magam részéről ragaszkodom ahhoz a józan megfontoláshoz, hogy ha egy dologról többféle, egymásnak ellentmondó állítás egyidejűleg érvényes, akkor vagy az állításokkal, vagy a vélekedésünkkel, esetleg mindkettővel baj van. Véleményem szerint,

változatlan, belső tulajdonság nélküli részecskékről nincs értelme gondolkodni, illetve nem szabad komolyan venni a létezésüket. Sokkal inkább egy tökéletlen modell kényszerű szereplőinek tekintendők, amelyek a megismerés egy bizonyos fokán végképp eltűnnek. A mechanika valamilyen dologi létező változását írja le, önkényesen feltételezve magát a dolgot, míg a hullámfizika valamilyen jelenség, észlelet változását igyekszik megfogalmazni. Ha visszagondolunk a kategória alkotás folyamatára, akkor könnyen beláthatjuk, hogy a "dolog" nem más, mint változatlan - de legalábbis annak tekintett - "jelenség". Viszont változatlanságot a természet nem ismer, vagyis a dologi létezővel történő manipulálások szükségszerűen tökéletlenek, és a valósághoz képest elégtelenek. Ha azt halljuk, hogy az elemi részecskék lényegében nem léteznek, akkor hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy az anyag lényegében nincs, mert a köznyelvben a "van" ellentéte a "nincs". A "van" kifejezés változatlanságot feltételez, és mint tudjuk, ilyen a természetben nincs, tehát a "van"-ról bebizonyosodott hogy nincs, de ettől a környezetünk még éppolyan valós, mint amilyennek azt érzékeljük, mindössze egy tulajdonságáról - egyébként lényeges

tulajdonságáról - bizonyosodott be, hogy nem létezik. A félreértés oka tehát a beszédnyelvben keresendő, és a nyelv alaposabb vizsgálata azt mutatja, hogy nyelvi kategóriák segítségével nem adhatjuk vissza maradéktalanul a környezetünk változékonyságát. Később majd megnézzük, milyen más eszközök állnak még rendelkezésünkre a környezetünk megfogalmazásához.

A megismerésről

Meg kell tehát barátkoznunk a gondolattal, hogy jelenleg a környezetünkről tett kijelentéseink rendre tökéletlenek, egyik sem felel meg pontosan a leírni kívánt valóságrésznek. Más oldalról viszont megnyugtató ez a felismerés, hiszen ezzel megérintettük tévedéseink egyik lehetséges okát is, felfedeztünk egy igen fontos korlátunkat, és azt már tapasztalatból tudjuk, hogy egy korlát felismerése annak felszámolásához vezet. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nyomban neki kell látnunk ez újonnan felfedezett korlát ledöntéséhez, mert nem szabad megfeledkeznünk a "korlát" köznapi értelemben is betöltött kettős szerepéről, mely szerint egyrészt akadályoz, másrészt kapaszkodóul szolgál; igaz egyelőre tökéletlenül, de így is kénytelenek vagyunk leírni a környezetünket ahhoz, hogy létezni tudjunk benne.

Részeiben, részei segítségével vagyunk csak képesek leírni a környezetünket, viszont a mélyebb megismerés azt mutatja, hogy a valóság sokkal inkább egy jelenségfolyam,

amelyben a különböző jelenségeket sem térben, sem időben nem tudjuk pontosan elhatárolni egymástól. Vizsgáljuk meg közelebbről, hogyan viselkedik ebben a jelenségfolyamban a megismerő ember, miként boldogul az anyag legmagasabb állapotának - a magasan szervezett agynak - a tulajdonosa, haszonélvezője.

Tapasztalatból tudjuk, hogy az embert - éppúgy mint a többi élőlényt - egy igen erős ösztöne - nevezhetjük létfenntartási ösztönnek - készteti arra, hogy részt vegyen ebben a változásfolyamban. Lényeges megjegyezni, hogy az ember és környezete közötti kölcsönhatás a létünk minden másodpercében, állandóan fennáll, tehát a változtatás nem azzal kezdődik, hogy cselekszünk valamit. A környezetünk többi eleméhez hasonlóan mi is szakadatlan kölcsönhatásban állunk a környezetünkkel - aminek csak egy része tudatos - és ránk is ugyanazok a szabályok érvényesek, mint a kevésbé hatékony résztvevőkre; sem elvenni, sem hozzáadni nem tudunk a környezetünkhöz, mi is csak változtatni tudunk az ott található elemek viszonyában, ami által új, másnál nem tapasztalható minőségekhez jutunk. A tudatos cselekvéssel a részvételünk hatékonyságát növeljük, a létezésünk intenzitását erősítjük, de

a változásokban való részvételünk alaptermészete megegyezik a többi résztvevőével. Ilyen új, általunk alkotott minőség pl. a társadalom, gazdaság, kultúra, amelyek első megközelítésben nem tartoznak a természet alkotásai közé - így a vizsgálatuk sem a természettudományok körébe tartozik -, de a mélyebb megismerésnek meg kell találnia azokat a köldökzsinórokat, amelyek e fejlettebb képződményeket a természethez kapcsolják. Várható, hogy e kapcsolat feltárása után csökkenni fog a természet és e magasabb rendszerek szembenállása, jelenlegi idegensége is.

A tudatos cselekvés előfeltétele: a megismerés. A környezetünkből érkező információözön fogadására öt, ragyogóan megszerkesztett érzékszervünk szolgál. Az érthetőség kedvéért érdemes tisztázni, hogy az információ egyenlő a környezet valamilyen változásával, így ezek egyenrangú fogalmak. Mi a változást érzékeljük, az lesz számunkra a "valami", a változatlanság nekünk a semmivel egyenlő, azt nem érzékeljük, mivel nem okoz semmiféle impulzust az érzékszerveinkben. Gondoljuk csak el, ha valaki egy üres falra mutatva megkérdezi tőlünk, hogy mit látunk a falon, akkor azt válaszoljuk hogy semmit. (Ha viccesek vagyunk,

mondhatjuk hogy meszet, de érezzük, hogy a kérdés nem erre irányult.) Ha viszont az egyhangú fehérséget megtöri valami - pl. egy festmény -, akkor feltétlenül azt fogjuk megnevezni, mint érzékelt valamit. Tehát az információ a környezet valamilyen változásából születik. Az állatvilágban az emberi érzékszerveknél sokkal jobb érzékszervekkel is találkozunk, ennek ellenére ott az "unoka" ugyanazzal a tudásszinttel fog elpusztulni, mint a "nagyszülő", vagyis a megismerésükben nincs fejlődés. Köztudott, hogy bennünket elsősorban az agyunk különböztet meg az állatvilágtól, annak köszönhetjük ezt az élővilágban páratlan ívű fejlődésünket. Az agyunk segítségével teszünk rendet az érzékelt információk között, mégpedig a korábban említett kategorizálás útján. A megismerés során az érzékszerveinkkel - illetve azok meghosszabbításával - részekre osztjuk a környezetünket, elkülönítjük a számunkra különböző érzékszervi benyomásokat keltő dolgokat, majd vizsgáljuk, hogy ezek a részek milyen kölcsönhatásban állnak egymással. Ezt a viszonyt a legegyszerűbben úgy állapíthatjuk meg, ha megnézzük, hogy az egyik elem bizonyos változása a többi elem milyen irányú és mértékű változását eredményezi. A vizsgálat során szerzett tapasztalatokból

építjük meg a környezetünk modelljét úgy, hogy az egyes kategóriáknak a tapasztalat során érzékelt tulajdonságot (változtató képességet) tulajdonítjuk. Lényeges megjegyezni, hogy valójában sohasem a "dolgot", hanem a dolog változását vizsgáljuk, és az észlelt változások között keressük a RENDET, ezekből építjük fel a modellt. A gondolkodásunk során ezt a modellt működtetjük.

Tudjuk, hogy az életünk döntések sorozatából áll, vagyis percről percre el kell döntenünk, hogy a környezetünk változásában miként kívánunk részt venni. (Természetesen itt a részvétel tudatos oldalára gondolok, mert azt már megállapítottuk, hogy ennek van egy tudatunktól, akaratunktól független oldala is.) A döntéseket gondolkodás előzi meg, melynek során megpróbáljuk kitalálni, hogy a tervezett beavatkozás milyen következményekkel járhat. Ezáltal igyekszünk kiválasztani az elérhető legeredményesebb, legcélravezetőbb beavatkozást az adott szituációban. Ez a kitalálás úgy történik, hogy a modellünkön elvégezzük a tervezett beavatkozást, és megnézzük hogyan reagál erre a modell egésze. Ha az új állapottal meg vagyunk elégedve, akkor a valóságban is elvégezzük azt a bizonyos változtatást, és kíváncsian

várjuk a környezet reakcióját. A vélt és a tényleges "új állapot" összevetése után levonjuk a tanulságokat, azaz tökéletesítjük a modellt. Ha a vélt és a tényleges állapot megegyezik, akkor ez egy újabb bizonyság a modell helytállóságáról, ha nem, akkor egy újabb tapasztalattal gazdagodtunk. Ezt csinálja a háziasszony a tűzhely mellett, de ezt teszi az ismeretlent fürkésző tudós is, ezt tesszük mindnyájan, amikor gondolkodunk, döntünk, cselekszünk.

A megismerés egy, csak ránk jellemző fázisa a tanulás, amikor mások - legtöbbször az előttünk élők, vagy a tőlünk okosabbak, tájékozottabbak - által kialakított modellt, az egymás között használatos jelrendszeren keresztül - ami a legtöbbször beszédnyelv - átveszi, magába építi az illető anélkül, hogy a modell által mintázott valóságrészt érzékszerveivel valaha is tapasztalta volna. Ezáltal néhány év alatt magunkba ültethetjük sok ezer év tapasztalatának lényegét, ami azt jelenti, hogy egy mai huszonéves ember rendelkezik - de legalábbis rendelkezhet - az előtte élők tapasztalatának lényegével. Ebben van a mi nagy erősségünk. Az említett fiatalnak kb. még ötven éve van ahhoz, hogy hozzátegye a saját tapasztalatát, tökéletesítse a modellt, és közben gondoskodjon az

utánpótlásról, akik az ő tapasztalatával gazdagított modellt tovább viszik. A megismerés során egyre tökéletesebb eszközöket produkálunk, egyre mélyebb betekintést kapunk a mikro- és makrovilág felé. Az idő és a tapasztalat során mind apróbb részeire bontjuk a környezetünket, így a korábbi modellekből egyre finomabb, egyre hajlékonyabb modellt szerkeszthetünk, ezáltal egyre nagyobb pontossággal tudunk közelíteni a valósághoz.

A környezetünk leírásának egy, a beszédnyelvnél sokkal megbízhatóbb eszköze a matematika. Mint tudjuk a beszédnyelvben több tízezer kategóriát különböztethetünk meg úgy, hogy az egyes kategóriák megfelelnek egy-egy valóságrésznek. Ezeknek a valóságrészeknek legtöbbször valamilyen belső tulajdonságot feltételezünk (szerkezet, összetétel stb.), mely tulajdonságok meghatározzák a külső ingerre adandó választ. A megismerés során mindig ezeket a belső tulajdonságokat akartuk pontosítani azáltal, hogy még kisebb részeire bontottuk a vizsgálat tárgyát, majd a következő fázisban a kisebb részek belső tulajdonságait kerestük. Ezeket a "belső tulajdonságokat" makacsul feltételeztük, és az anyag viselkedésének a titkát mindig a részletek (összetevők) viselkedésében

kerestük, mintha a csintalan természet el akarta volna rejteni előlünk működésének rejtelmeit. A nagy meglepetés akkor ért bennünket, amikor már annyira lemeztelenítettük az anyagot, hogy alig maradt valami, és ha ezekhez a kis valamikhez hozzá akarunk nyúlni, elpusztulnak anélkül, hogy bármiféle információt is szolgáltatnának belső tulajdonságaikról. Nos, a matematika ettől sokkal igényesebben közelít a természethez, mert alapvetően csak kétféle létezőt feltételez. Pontosabban nem is kettőt, csak egyet, de ennek az egynek a feltételezéséből automatikusan adódik a másik, hiszen ha a környezetünkből, mint egységes egészből kiragadunk egyetlen részt is, ezzel máris két részre osztottuk; a kiválasztott rész lesz az egyik, a többi maradó a másik. A matematika által feltételezett létező az aritmetikai egy. E létezőnek viszont nem tulajdonít semmilyen "belső tulajdonságot", egyszerűen azt mondja csak, hogy "valami". Ezzel együtt automatikusan megfogalmazódik a "semmi", mint a valami ellentéte, egy egységes háttér, amelyből a "valami" kitűnhet. Ezekből lesz az 1 és a 0, vagyis a kettes számrendszer alapjai. Ennek a két elemnek a változtatásával bonyolult rendszerek végtelenségét tudjuk nagy pontossággal megfogalmazni.

Nem vagyok matematikus, így nem is tudom ezt a feltételezést matematikailag indokolni, de arra még emlékszem, hogy az egész matematika a négy alapműveletre épül, abból a második kettő az első kettőre, így marad az összeadás és a kivonás, ami annyit jelent, hogy valamit odatenni, illetve elvenni, azaz változtatni. Ahonnan elvettünk, ott marad a nulla, ahová tettünk, ott lesz az egy. Ezt a szerkezetet igazolják a számítógépek is, amelyekkel már egész kis világokat modellezhetünk, és amelyek a kettes számrendszer segítségével építik fel magukban az így-úgy működő világaikat. A 0 és az 1 a matematika atomjai, azok a hőn óhajtott szerkezet nélküli valamik, amelyeket a valóságban hiába keresünk.

A matematika, a részeivel kifejezett környezetünk leírásának legpontosabb eszköze. A matematikus feladata, hogy megfogalmazza magát a nyelvet, a fizikus pedig megpróbálja lefordítani a környezet viselkedését erre a tiszta nyelvre.

Ennek ismeretében vizsgáljuk meg a geometriát, amit véleményem szerint nyugodtan tekinthetünk a matematikai logika képi megfelelőjének. Itt az aritmetikai 1 megfelel a pontnak, a 0 pedig a fehér papírnak. A pont végtelenül kicsiny, kiterjedés nélküli

valami. A vonal, ezeknek a kiterjedés nélküli valamiknek a végtelen sora. Végtelen sok egymás melletti vonalból lesz majd a sík, és ezekből a tér. Megfigyelhető, hogy milyen nagyvonalúan "teremtünk" magunknak világot a semmiből azáltal, hogy végtelenül sokszor egymás mellé tesszük. Itt érhető tetten legjobban az erőszak, amelyet kénytelenek vagyunk elkövetni a környezetünkkel szemben ahhoz, hogy valamilyen általunk is követhető rendszerbe foglalhassuk a viselkedését.

Összefoglalva az elmondottakat, az alábbi kijelentést tehetjük a környezetünkről: nem tudjuk, hogy micsoda, csak azt tudjuk, hogy mindig változik. Változásai révén válik érzékelhetővé számunkra, akik magunk is részesei vagyunk ennek a változásfolyamnak, mégpedig olyan résztvevői, akik valamilyen oknál fogva meg akarjuk mintázni ezt a folyamatot, egy mind tökéletesebb modellel.

A változások egymásmellettiségét térnek, az egymásutániságát időnek nevezzük. Az érzékszerveink korlátossága miatt a teret nagyrészt mint változatlan jelenséget éljük meg; ha kipillantok az ablakon, álló környezetet érzékelek, itt-ott megy el csak egy autó vagy egy gyalogos, de az utca, a házak, kémények

változatlannak tűnnek. Ezért gondolom én azt, hogy reggel ugyanazon a járdán fogok lemenni, amelyiken este feljöttem, pedig nem. "Nem lehet kétszer ugyanabba a folyamba lépni" - mondja Herakleitosz. Minden egyszeri és megismételhetetlen, mert minden mindig változik. Pantha rhei. Minden folyik. A valóság egy olyan jelenségfolyam, amelyben az egyes részleteket sem térben (horizontálisan), sem időben (vertikálisan) nem tudjuk elválasztani egymástól.

A fizika fejlődésével bebizonyosodott, hogy nem létezik a megfigyelőtől független objektum. A mechanikai vizsgálatok kezdeti időszakában a megfigyelésnek a megfigyelt jelenségre való hatását elhanyagolhatták, hiszen pl. az acélgolyók ütközésénél nem okozott érezhető változást az a körülmény, hogy a golyókat éppen valamilyen fény érte. Ezzel szemben a mikrofizikában egy részecske megfigyelése komoly beavatkozást jelenthet a mérni kívánt jelenségekbe, hiszen az is lehet, hogy épp a megfigyelés hatására veszi fel a mért értéket, sőt magát az egész jelenséget is a megfigyelés produkálja.

Az objektum és szubjektum elkülönült létezésének feltételezése - hasonlóan a beszédnyelvnél használatos többi

kategóriához - tökéletlen próbálkozás arra, hogy egymástól jól elkülöníthető részeire bontsuk, és e részek segítségével kifejezzük a környezetünket. Szomorú, de tény, hogy az így született leírások különböző mértékben ugyan, de feltétlenül tökéletlenek lesznek. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy el kellene állnunk a leírás igényétől. Erről biztosan nem lehet szó, hiszen ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, akkor be kell látnunk, hogy az emberiség története lényegében egyenlő a megismerés történetével. Úgy tűnik, a fejlődésünk célja, a sok ezer éves vívódásunk egyetlen győztese az a picinyke modell, amelyet apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre örökítünk, tökéletesítünk, és amelyiknek a változásokban való részvételünk hatékonyságát köszönhetjük.

Nem sokáig kerülhetjük meg a kérdést, hogy mi lehet a célja ennek a változásfolyamnak, illetve miért jó az nekünk, hogy fejlődünk, és egyáltalán, mit jelent az, hogy fejlődünk?

Általános tendenciaként megfigyelhetjük, hogy az embernek a környezetében betöltött szerepe egyre nagyobb, egyre meghatározóbb. Ez azt jelenti, hogy az ember valamilyen változása a környezetének mind nagyobb változását fogja eredményezni, tehát

az ember változása a környezet változásában egyre nagyobb jelentőséget kap. Fejlődni tehát annyit jelent, mint a változásokban való részvétel hatékonyságát növelni. De mi lehet a fejlődés célja? Itt, úgy tűnik, a kígyó a farkába harap, a gondolat visszazáródik önmagába, mert az eddigi ismereteink alapján azt mondhatjuk, hogy a fejlődés célja egy magasabb szintű fejlődés lesz, vagyis azért fejlődünk, hogy minél gyorsabban fejlődhessünk.

Ennek az állításnak az érvényessége viszonylag könnyen belátható az ember esetében, de mi olyan törvényszerűséget keresünk, amely minden rendszerre érvényes leírást ad. Redukáljuk tehát vissza a fejlődést a változások szintjére, és akkor azt mondhatjuk, hogy egy rendszer változásának a célja az, hogy minél nagyobb mértékben vegyen részt a környezete változásában. Azért "változásában" és nem "változtatásában", mert a hatás-ellenhatás során végül is nem külön-külön, egymástól függetlenül, hanem együtt változnak. Ennek a kijelentésnek bármilyen rendszer esetén igaznak kell lennie.

Ennek ismeretében vizsgáljuk meg, hogy a környezetünk jellemző rendszereiben hogyan nyilvánul meg a rendszerek ezen általános tulajdonsága.

Fizikai rendszerek: A termodinamika második főtétele, illetve az abban megfogalmazott irreverzibilitás törvénye leírja a rendszerek belső energiájának a kiegyenlítődésre való törekvését; ezért a környezeténél melegebb vasaló kihűl, a feldobott kő leesik, az elektromos áram a magasabb potenciál felől az alacsonyabb felé törekszik, a magasabb nyomású levegő az alacsonyabb nyomású közeg felé igyekszik stb. Ennek a törvényszerűségnek köszönhető, hogy a házak az alapokon maradnak, hogy a csapból víz, a konnektorból áram folyik stb.

A rendszerek ezen törekvését a fizikában kiegyenlítődési szándéknak fogták fel, mert azt tapasztalták, hogy egy ponton túl a rendszerek változása (áramlás, hűlés, esés) megszűnik, és ez mindig akkor következik be, amikor a belső energiák kiegyenlítődtek. Vagyis az észlelt folyamatokat jól leírta az a megállapítás is, hogy a rendszerek a belső energiáik kiegyenlítésére törekednek. De ugyanazt fogalmazzuk meg akkor is, ha azt mondjuk, hogy a rendszerek annyit változtatnak az elérhető környezetükön, amennyit "bírnak". Két egyforma energiájú rendszer nem bír tovább változtatni egymáson, így a folyamat megáll. És így már az is természetes, miért mindig a melegebb vasdarab fogja

felmelegíteni a levegőt - miközben maga kihűl - és miért nem tud a levegő a saját hőmennyiségéből még egy kicsit a vasba pumpálni; - mert a vas nem engedi. Ő is változtatni akar, és mivel ő az erősebb (a magasabb belső energiája révén), neki sikerül - amíg ki nem hűl. Nem a kiegyenlítődés tehát a cél, hanem a változtatás.

A változásokban való minél nagyobb részvétel az igazi törekvés, amely minden rendszerben változatlan erősséggel megtalálható. Ez az állandóság teszi lehetővé, hogy a környezetünkben törvényszerűségeket tapasztalhatunk, és hogy ezek az idő során újra megfigyelhetők. A változásokban való részvétel szándéka minden rendszerben változatlan erősséggel van jelen, a beteljesedés mértéke viszont különböző, és a rendszer összetettségétől, fejlettségétől, érzékenységétől stb. függ.

Kérdés, hogy miként dönti el egy akármilyen rendszer a változások nagyságát, mitől lesz valami a számára kisebb vagy nagyobb? A rendszerek értékítélete azon az egyszerű feltevésen alapul, hogy a "valami" nagyobb, mint a "semmi". Mennyívet? Valamivel, vagy ha úgy tetszik, eggyel. Ennyi az egész. Az értékítélet mechanizmusa természetesen sokkal bonyolultabb - bonyolultsága a

rendszer összetettségétől függ -, de az ítélet alapját mindig ez az egyszerű feltétel adja. Ami valamilyen változást idéz elő a rendszeren (ez jelenti az érzékelést), az lesz a "valami", és a rendszer ezek felé a valamik felé törekszik. A "valamikről" már tudjuk, hogy lényegében "változásokkal" egyenlőek, tehát a megfogalmazás így módosulhat; a rendszerek a változások minél nagyobb halmazára törekednek. Viszont a változásokat nem lehet összecsomagolni és dobozba zárni, mert az ilyenfajta birtoklás elpusztítaná őket. Ezért a változások birtokosa nem elzárja, hanem a saját változása alá rendeli a megkaparintott változásokat. Ezáltal a birtokos változása, a környezete nagyobb változását fogja eredményezni. Így jön létre az az általánosan megfigyelhető jelenség, hogy minden rendszer a változásokban való minét nagyobb részvételre törekszik.

A fizikai rendszereknél az a törekvés nagyon egyszerűen és tisztán megmutatkozik az említett törvényszerűségben: a rendszerek úgy és annyit változtatnak a környezetükön, amennyit csak bírnak.

Biológiai rendszerek: A rendszerek ezen törekvését az élővilágban ismerték fel először. Így született meg a biológiai evolúció, amely felfedezte az élővilágban a fennmaradás

közös szándékát. Ez a szándék tartja mozgásban azt a harcot, amelyet a különböző biológiai rendszerek egymással és a környezetükkel vívnak. Az evolúció a "harcot' vizsgálja, annak a részleteit elemzi, de az élni akarás az általánosabb, az a lényegesebb. Minden élőlény élni akar. Ez mindnyájunk számára természetes és magától értetődő. Élni pedig annyi, mint részt venni ebben a változásfolyamban. És nem akárhogyan, hanem a tőlük telhető legteljesebb mértékben, foggal és körömmel, minden trükkel és furfanggal. Megtéveszteni a ragadozót, és becserkészni a zsákmányt. De nem korlátlanul és ész nélkül, hanem pontosan abban az optimális mértékben, amilyenben azt a fennmaradás megkívánja.

A biológiai rendszerek ebben a tekintetben már sokkal célszerűbben viselkednek, mint a fizikai rendszerek, amelyek minden energiájukat rögtön és közvetlenül a környezetükre zúdítják. Ami a fizikában a mindenáron való hatni akarás volt, az a biológiában a mindenáron való élni akarásnak felel meg. A kettő egymással nem analóg, de ugyanarról a tőről fakad. Az élő és az élettelen közötti különbséget majd a későbbiekben pontosítjuk, egyelőre fogadjunk el annyit, hogy mind a két típusú rendszert egy

igen erős szándék készteti arra, hogy a képességeihez mérten kivegye a részét a környezete változásából.

Sikerült tehát a fizikai és biológiai rendszerek viselkedésében megfigyelt alapvető törvényszerűségeket egyetlen törvény különböző megnyilvánulásaként értelmezni. Könnyű dolgunk volt, hiszen csak a meglévő törvények között kellett kapcsolatot teremtenünk, azokat kellett közös nevezőre hozni. Az ezektől is fejlettebb rendszereknél már más a helyzet.

Társadalmi-gazdasági rendszerek: Tudomásom szerint ezekről a rendszerekről nem fogalmaztak meg olyan törvényszerűséget, amelyben az előzőekhez hasonló tisztasággal kimutatható lenne a rendszerek változásának az alapvető célja. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy maguk a rendszerek sincsenek olyan pontosan leírva, hogy azokból egyértelmű állításokat vagy következtetéseket tehetnénk. A rendszerek viselkedése döntően beszédnyelvi kategóriákkal van megfogalmazva, amelyekről már megállapítottuk, hogy csak nagyvonalú leírásra alkalmasak. Ráadásul az állítások helyességéről is csak embermilliók sokéves működése során győződhetünk meg, szemben a biológiával, ahol a feltételezések nagy része laboratóriumi

körülmények között ellenőrizhető, illetve a fizikával, ahol - a laboratóriumi vizsgálatokon túl - a matematikai kontroll gondoskodik a fejlődés helyes irányáról.

A társadalmi-gazdasági rendszereknél ilyen kontroll nincs, ezért sok a bizonytalanság. Az itt megfogalmazott törvények nagyon korlátozott érvényűek ahhoz, hogy az általunk keresett univerzális törvény jól kitapinthatóan elférjen bennük. A részei természetesen megtalálható bennük - sőt csak az található meg -, de ezekből a részekből nem biztos, hogy felismerjük az egészet. Épp ezért, ne is kísérletezzünk a törvényszerűségek értelmezésével, mindössze csak azokat a "köldökzsinórokat" keressük meg, amelyeken keresztül a társadalmi-gazdasági jelenségek az alapokhoz kapcsolhatók. Vizsgáljuk először a gazdasági rendszereket.

A változások kuszaságában világítótoronyként fénylik a rendszereknek a pénzhez - illetve a pénz által képviselt anyagi értékekhez - való viszonya: minden érdekegység (az egyes embertől az államig, vagy az azokat összekötő gazdasági szervezetekig) a pénz (anyagi érték) mind nagyobb halmazára törekszik. A megtermelt, megvásárolt vagy előállított értékeikért, a tisztességes úton elérhető legmagasabb jövedelemhez

szeretnének jutni. Ez minden résztvevő számára természetes. A gazdasági rendszerek ezen törekvése a biológiai rendszerek "élni akarásának" felel meg. Ezt a törekvést a rendszerek kölcsönösen tiszteletben tartják és elfogadják. Tudomásul veszik, sőt feltételezik a többi rendszer tisztességes törekvéseit a saját törekvéseik ellenében is.

A gazdasági életben a pénz a változásokban való részvétel közvetlen feltételét jelenti; minél több pénz, annál nagyobb részvételi lehetőség. Tehát a keresett univerzális mozgató, a gazdasági rendszereknél, a pénzhez való viszonyukban mutatkozik meg. A gyakorlatban ez a törekvés nem mindig figyelhető meg ilyen tisztán, sértetlenül, de az általánostól eltérő törekvések nem a törvényszerűség, hanem a gazdasági szempont korlátosságából adódnak; vagyis a gazdasági szempont fölé, valamilyen nyomósabb - politikai, etikai, ideológiai, ökológiai, esetleg egy hosszabb távú gazdasági - érdek kerekedett.

Érdekességként jegyzem meg, hogy a pénz lényegében egy olyan eszköz, amely a különböző szintű, különböző minőségű értékeket a matematika egyértelmű, tiszta nyelvére fordítja. Ezáltal könnyen áttekinthetővé válik a rendszerek közötti bonyolult,

sokszínű viszony, leegyszerűsödik az értékítélet; amelyik a több (pénznek felel meg), az az értékesebb. A pénz lesz az a "valami", amely felé a rendszerek törekednek, a pénz egységei testesítik meg azokat a "valamiket", amelyek a rendszerek változásának a célját és eszközét adják.

A gazdasági bajaink megértéséhez nem elegendő csupán a gazdasági rendszerek vizsgálata, mivel - mint azt már említettük - a gazdasági szempontok korlátosak. A gazdasági rendszerek mindegyike tartozik valamilyen társadalmi, politikai rendszerhez. Az egyes országok gazdasági fejlettségében megfigyelhető különbségekért elsősorban a politikai különbségek a felelősek. Ezt akkor érthetjük meg igazán, ha belátjuk, hogy egy politikai rendszernek önmagában lévő ereje nincs; a politika ereje az általa ellenőrzött gazdaság erejében van. A gazdaságot végső soron mindenütt a világon politikai erők irányítják. A politika fenntartja magának a jogot, hogy végső esetben az egész gazdaságot közvetlenül a saját szempontja alá rendelje. A politikának jogában áll a szempontjai érdekében emberek ezreinek, millióinak az életét kockáztatni, és adott esetben feláldozni - amint azt a történelem és a jelenkor számos példája is bizonyítja. Ezt a politikának

semmilyen törvény nem tiltja - mert nincs fölötte törvény. A politikai rendszerek egymás fölött törvénykeznek, egyetlen jog, az ököljog alapján. Ezért a politikának érdeke, hogy az ellenőrzése alatt álló gazdaságot mind jobban erősítse, növelje, gazdagítsa, hiszen ezzel a saját képességét erősíti, növeli, gazdagítja. Ezáltal a politikai rendszerek viszonyában egyre meghatározóbb szerephez juthat. Tehát normális esetben a politika és a gazdaság harmonikusan, egymás javára, egymást erősítve fejlődik.

A baj akkor kezdődik, amikor a hatalom gyakorlása öncélúvá válik. Ekkor a politika nemhogy erősíti, de fékezi a gazdaságot. Csökken a gazdasági fejlődés üteme, ezáltal romlik a politika hatalmi pozíciója. A politikának lépnie kell. Igen ám, de hogyan? Itt van a döntő mozzanat, amelyet a történelem során annyi politikai rendszer elvétett, és amely végül is a bukásukat okozta. Tudniillik az első reflex azt sugallja, hogy erősebben kapaszkodjon a biztonságot adó gazdaságban, jobban "kézbe vegye", hogy minél többet kiszorítson belőle. Csakhogy a gazdaság - mint minden jól működő, fejlett szervezet - érzékeny rendszer, és az erősebb szorítás alatt elsorvad, megfullad. Természetesen vele bukik a politikai rendszer is, hiszen gazdasági

erő nélküli politikai hatalom nem létezhet.

Csak kevés politikai rendszernek sikerül kivédenie ezt a csapdát, és az ösztönnel ellentétben engedni a (kétes) biztonságot jelentő gazdaság görcsös szorításából, a hosszabb távú fennmaradás érdekében. Ez a konfliktus ott figyelhető meg a legerőteljesebben, ahol a gazdaságnak nincs vétójoga a politika fölött. Azokban az országokban, ahol az egyes politikai rendszerek egy idő után automatikusan elveszítik a gazdasági bázisukat, és azért mindig újra és újra meg kell mérkőzniük a politikai ellenfeleikkel, jóval kisebb mértékűek ezek a torzulások, illetve a helyzet korrigálására hamarabb sor kerül.

Ami a gazdasági rendszereknél volt a pénz, az a politikai rendszereknél a hatalom. Minden politikai rendszer az elérhető és megtartható legnagyobb hatalomra törekszik. A rendszerek ezen általános tulajdonsága a személyi kultusszal párosuló diktatúráknál figyelhető meg a legtisztábban, ahol az egyszemélyi hatalom gyakorlatilag bármit megtehet, amit akar. Itt válik nyilvánvalóvá, hogy a hatalomnak nincs önmagán túlmutató, értelmes törekvése. A hatalom végső mozgatója az "őserő", aminek egyetlen parancsa

van: hatni, hatni, hatni, magáért a hatás kedvéért.

Konszolidált társadalmakban a hatalomnak nincs lehetősége ilyen "zavartalan szereplésre", mert a társadalomnak módjában áll lecserélnie egy másik - az érdekeinek jobban megfelelő - hatalomra. Így válhat az öncélú erő társadalmilag hasznossá, értékessé: az a hatalom, amelyet a társadalom a legjobb képessége szerint választ és elfogad, valójában a társadalom hatalmává lesz. Megkérdezhetné valaki, hogy mi szüksége van egy társadalomnak hatalomra? Véleményem szerint, egészen addig szükség lesz hatalomra, ameddig az emberiség társadalmi, gazdasági elkülönültségben él a Földön. Az elkülönült érdekegységek közötti kapcsolat fenntartásához és szabályozásához szükséges az egyes érdekegységeket képviselő hatalom jelenléte.

A hatalom gyakorlása a legmélyebb mozgató legtisztább, legközvetlenebb megélése, és mégis... Van valami ellenérzése a szolid természetű, jóra vágyó embernek a hatalommal szemben, amelyet nem is tudunk pontosan megfogalmazni, de érezzük, hogy a hatalom gyakorlása és elviselése nem tartozik az ember igazi állapotához.

Ezek után az Olvasóra bízom, hogy ki-ki

maga próbálja értelmezni a saját szemlélete, tapasztalata alapján, a társadalmi-gazdasági környezetében megfigyelt jelenségeket, azzal a mély meggyőződéssel, hogy nekünk, átlagembereknek kell megértenünk azt, ami körülöttünk történik, aminek napról napra részesei vagyunk, amit cselekszünk és szenvedünk, egyszóval amit élünk. Az életünk felelősségét nem ruházhatjuk át senki másra, mert a következmény mindig és csakis a miénk. E felelősség hordozása pedig értelmet kíván. Becsületes, józan és teljes emberi értelmet.

A környezetünk részletekbe menő értelmezése - ilyen keretek között - kilátástalan vállalkozás lenne, mert ahány ember, annyi felfogás, annyi élettapasztalat, és a legalaposabbnak tűnő magyarázatokat is könnyen kikezdhetjük egy jól vagy rosszul feltett kérdéssel. Először tegye fel ki-ki magának a kérdéseit, és próbáljon is rá válaszolni azzal a mély meggyőződéssel, hogy igenis, tud rá válaszolni a józan, tiszta ész segítségével, amelynek mindnyájan részesei vagyunk.

Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy minden előfeltétel erőszakot jelent a leírni kívánt környezettel szemben, ezért a lehető legkevesebb előfeltételt kell elfogadnunk. Tisztelni kell a leírni kívánt környezetet, engedni

kell, hogy zavartalanul megmutathassa igazi arculatát, még akkor is, ha az eszköztárunk nagy részével értelmetlenségek sorozatához jutunk.

Feladni egy jól bevált eszközt - ez a legnehezebb. Ez minden megismerni vágyó ember csapdája, amelybe ha előbb nem, akkor utóbb, de biztosan beleesik. A dolgok soha nem hazudnak! Mindig az eszköz adja a megismerés korlátját, amellyel a dolgokhoz közelítünk. A megközelítés módja eleve megszabja, hogy meddig juthatunk el vele. A dolgok olyanok, amilyenek. Jók vagy rosszak csak az eszközök, illetve az eszközöket kitalálók, megépítők, használók, vagyis MI lehetünk.

A rendszerekről

Az előző fejezet végén megállapítottuk, hogy a környezetünkről tett kijelentéseink során a lehető legkevesebb előfeltételt (premisszát) kell elfogadnunk. Ebből az alapelvből kiindulva eljutottunk oda, hogy sikerült a környezetünk lényegét megfogalmazni néhány alapvető kategória segítségével, úgymint: rendszerek, változások, a változások célja és a rendszerek viszonya.

A változásokról már megállapítottuk, hogy ez a környezetünkről tehető legáltalánosabb és egyben a legigazabb kijelentés: hogy tudniillik a környezetünk mindig más és más, azaz változik.

Egészen eddig beszélhettünk rendszerekről - mint a környezetünkben megfigyelhető különböző szintű egységekről - anélkül, hogy értelmezni kellett volna a kifejezés tartalmát. Ez egy olyan természetes fogalom, amely mögött mindenki hasonló valóságtartalmat feltételez, hiszen akárhová nézünk, mindenütt különböző szintű rendszereket, ill. rendszerrészleteket figyelhetünk meg.

A rendszerek hálója annyira át- meg átszőtte az életünket, hogy már észre sem vesszük őket. Akár azt is feltételezhetnénk, hogy tudjuk, mit jelent az, hogy "rendszer", de azért mégsem lenne haszontalan alaposabban szemügyre venni, mitől rendszer egy rendszer? Miért úgy rendszerezzük a környezetünket, ahogy, és miért nem másként, illetve miért mondhatjuk a környezetünk egy bizonyos részére - amelyről alapvetően csak annyit tudunk, hogy változik - azt, hogy az egy rendszer?

A kifejezés első tagja is jelzi, hogy a vizsgált dolog alkotói között valamilyen REND van, azaz valamilyen meghatározható szempontból az alkotó elemek szervezve vannak egymáshoz. (Két elem között megvalósuló teljes rendről akkor beszélhetünk, ha az egyik elem bizonyos változása a másik elem mindig ugyanazon változását eredményezi.)

Kérdés, hogy milyen szempontból vannak szervezve ezek az alkotók? Kezd kicsit bonyolulttá válni a dolog, mert úgy tűnik, hogy közös, vagyis a rendszer egésze szempontjából vannak egymáshoz szervezve a rendszer alkotói. Korábban azt mondtuk, hogy egy rendszer változásának a célja az, hogy minél nagyobb mértékben vegyen részt a környezete változásában. Vagyis a

rendszer változásának a szempontja önmagában van. Ha viszont a környezetünk valamely elemét mint egy rendszer alkotóját vizsgáljuk, akkor látjuk, hogy a változás szempontja elszakad a változást végző elemtől, és kitolódik egy nagyobb egység felé. Ekkor azt mondhatjuk, hogy egy rendszer alkotójának a változása olyan, hogy az alkotott rendszer minél nagyobb mértékben vehessen részt a környezete változásában. Emiatt tapasztalhatjuk azt, hogy a rendszer egységesen viselkedik a környezetével szemben, vagyis az ott található elemek viselkedését nem a különböző elemi érdekek, hanem a rendszer egészének érdeke szabályozza.

Ezzel megjelenik az önzés-önzetlenség problémája, amikor is az alkotó önző érdekét alá kell rendelnie a rendszer egésze érdekének. Igen ám, de milyen mértékig?

A totális önzés szétbomlasztja, illetve már nem is engedi kialakulni a rendszert, mivel az elem nem képes magától elszakítani a változása célját.

A totális önzetlenség az alkotó pusztulásához vezetne, ha viszont elpusztulnak az alkotók, elpusztul maga a rendszer is, tehát ez az út sem járható.

Tovább nehezíti a dolgot, hogy végül is minden alkotó az őt alkotó elemek rendszere

is, és minden rendszer egy magasabb szervezet alkotója is egyben. Tehát ugyanarra a dologra egyaránt vonatkozik a rendszer, és a rendszer alkotó változására megállapított ellentétes értelmű kijelentésünk. Mi okozza az ellentmondást, és melyik lehet az igaz a két állítás közül?

Vizsgáljuk meg alaposabban a rendszerek természetét! Azt mondtuk, hogy a környezetünk azon részét nevezzük rendszernek, amelyik valamilyen mértékű egységességet mutat a környezetével szemben. Az egységesség mértéke különböző attól függően, hogy milyen magasan szervezett rendszerről van szó. A lényeg az, hogy az elemek változásának a célja az elemektől elszakad, valamilyen mértékben eltávolodik, kitolódik egy nagyobb egységre, és ez a körülmény ezt az egységet a környezetétől megkülönbözteti, azaz felismerhetővé teszi.

Kérdés, hogy miért? Miért jó ez az elemeknek, és miért jó a rendszereknek?

A rendszereknek van egy lényeges tulajdonsága, amelyet semmiből nem lehet levezetni, amelynek viszont mégis meghatározó jelentősége van a fejlődés értelmezésében. Ez a tulajdonság pedig az, hogy a rendszer változtató képessége nagyobb, mint az alkotók külön-külön vett képességeinek az összege.

Ez a titka az egész fejlődésnek - a mind magasabb rendszerbe való tömörülés.

Egészen eddig hiányzott a viszonyítási alap, nem volt olyan közös nevező, amely alapján össze lehetett volna hasonlítani a rendszer egészét az alkotók rendszertelen tömegével. Most már tudjuk, hogy lényegében a rendszer elemei is ugyanazt csinálják, ugyanarra törekednek, mint a rendszer egésze: részt kívánnak venni a környezetük változásában a legjobb képességük szerint. A részvétel hatékonysága pedig a mind magasabb rendszerekbe való szerveződéssel növelhető.

Ezt igazolja a biológiai evolúció is, melynek során egyre bonyolultabb, fejlettebb, magasabb szintű rendszerek alakultak ki.

A miértre megvan tehát a válasz: azért rendeződnek az elemek rendszerekbe, hogy nagyobb mértékben vehessenek részt a környezetük változásában. Vagyis az ún. "őserő" készteti ezt a folyamatot a környezetünk egységeire. Amint látjuk, kezd kibékülni egymással a rendszerek alkotóiról, és a rendszerekről tett, ellentétes értelmű állításunk azáltal, hogy bebizonyosodott; végső soron az önzetlenséget is az önző érdek diktálja, mivel az az elem tud hatékonyabban részt venni a környezete változásában, amelyik

el tudja szakítani magától a közvetlen változása célját, és ezzel lehetővé teszi a magasabb rendszerbe való szerveződést.

A rendszerek vizsgálata azt mutatja, hogy az elemek, azáltal hogy rendezik egymás között a viszonyukat, értékesebbé válnak. Gondoljuk csak el, mennyivel egyszerűbb egy összeszerelt, "működő" autóval megtenni egy kilométert, mint ugyanannak az autónak a szétszerelt és zsákba rakott darabjaival.

A közgazdász azt mondaná, hogy az összeszerelt autó a szerelő munkájával lett értékesebb, vagyis a szerelő tudásának, munkájának az értéke jelenik meg az összeszerelt autóban. Ezért az összeszerelt autó értékesebb, mint a szétszedett.

Jó, mondjuk, hogy értjük. De mi történne akkor, ha egy működő autót szétszedetnénk egy szerelővel - ami szintén valamennyi munkát és némi szakértelmet igényelne? Hová tűnik a szerelő szétszedésre fordított munkájának az értéke? Sőt, hová tűnik az autó eredeti értékének egy része - hiszen szétszedett állapotban nemhogy egy kicsit értékesebb, de még jóval értéktelenebb lesz. Vagy, ha hússzor szétszedetnénk és összerakatnánk egy autót, miért nem lenne az húszszor értékesebb?

Azért - hallhatnánk a választ - mert az önmagáért való szétszedés nem értékes munka.

De hát akkor mit nevezünk értékes munkának? Mitől nyeri a munka az értékét? Mi az érték? Mitől lesz egy összeszerelt autó értékesebb, mint egy darabokban lévő?

Attól - és ezt már nem a közgazdász mondja -, hogy az összeszerelt autó hatékonyabban vehet részt a környezete változásában, mint egy szétszedett. A munka is attól nyerhet értéket, hogy ezt a hatékonyságot növeli.

Az autó alkatrészeinek a lehetséges viszonyai között létezik egy kitüntetett viszony, amely mellett az autó működik, és amely sokkal értékesebb, mint a többi.

A korábbi fejtegetéseink során már megállapítottuk, hogy az ember a tevékenysége során változtatja a környezete elemeinek a viszonyát, ami által magasabb minőségekhez - fejlettebb rendszerekhez - jut.

Egy rendszer értéke az elemek viszonyában rejlik, tehát az érték - lényegét tekintve - viszony. Hogy melyik viszony az értékesebb, azt a rendszer változásaiból, a változásokban való részvételének a hatékonyságából tudjuk eldönteni.

A megismerés menete: először vizsgáljuk

az elemek viszonyát, majd változtatjuk, megint vizsgáljuk, majd újra változtatjuk, és így tovább, vizsgáljuk, változtatjuk, vizsgáljuk, változtatjuk - és e folyamat során egyre fejlettebb rendszereket hozunk létre, egyre fejlettebb kapcsolatokat, magasabb szintű viszonyokat teremtünk magunk körül.

A viszony az, ami változik, és a különböző viszonyokhoz, különböző változások tartoznak.

A változásokat úgy is tekinthetjük, mint egy mankót, amelynek a segítségével megtaláljuk a dolgok optimális viszonyát. Hogy valójában az-e, azt egyelőre nem tudhatjuk.

A valóságként megélt környezetünk egyenlő a rendszerek folyamatos fejlődésével, ami mindig egy "optimálisabb viszony" megvalósításával érhető el. A viszonyok értékét a változásokon keresztül mérjük. A viszony változása egyenlő a szempontok változásával. Valamely rendszer működésének a megváltozását úgy érhetjük el, hogy módosítjuk a változása szempontját, vagyis a léte célját. Ha megváltozik a szempont, változik a rendszer viselkedése is.

Egy rendszer akkor lehet része egy magasabb szervezetnek, ha a változása célját, szempontját el tudja magától szakítani, és valamilyen mértékben eltávolítani a nagyobb

egység közös érdekének irányába. A rendszerek fejlődése egyenlő a változásaik szempontjainak az örökös áthelyeződésével.

A fejlődés nem más, mint a rendszerek futása egy állandóan kitolódó szempont után, amelyről csak akkor derül ki, hogy nem is az "igazi", amikor már eleget tettek neki. És ez nem jelenti azt, hogy a "futás" értelmetlen lenne! Ellenkezőleg. A futással szembeni ellenkezés az értelmetlen, hiszen az ellenkezés is "futás", csak rossz az iránya. Mert ha az újabb szempont még nem is igazi, akkor is igazibb, mint az előző volt. Ez adja a futás értelmét. A mind magasabb szemponthoz tartozó fejlettebb viszony.

Fejlődés a fejlődésért. Érezhetően nem teljes a magyarázat.

A dolgok önmagukkal való magyarázata, magyarázhatósága, nem a dolgok lényegét, hanem az egységességét jelenti, és az eszköz korlátosságát jelzi, amellyel a dolgokhoz közelítünk.

Mi lehet ennek a változásfolyamnak a végső célja? Ezt nem tudjuk megmondani, mert innen, "belülről" ez nem látszik. Nem is láthatjuk, hiszen a nézésünk is része ennek a folyamatnak.

· Nincs olyan eszközünk, amelyet erre az

egészre ráirányíthatnánk! Az eszköz is része a folyamatnak, és az eszközt nem lehet maga ellen fordítani. Az eszköz a legjobb esetben is - a leghelyesebb megközelítés mellett is - csak önmagát adhatja. Így kapjuk a változásból a változást, a fejlődésből a fejlődést. Visszakapjuk az eszközt, amellyel leírjuk a környezetünket.

Be kell látnunk, hogy anyagi eszközökkel nem tudjuk megközelíteni a folyamat egészét. De a gondolat, az értelem anyagi eszköznek tekinthető-e? Vajon az elménkkel képesek vagyunk-e megfogni ezt a folyamatot?

Véleményem szerint igen, mert a gondolkodásnak önmagában való korlátja nincs. A gondolkodás csak annyiban korlátos, amennyiben korlátos dolgokhoz kötjük. Ez az a pont, amely lehetőséget jelent a magunk faragta csapdából való kikerülésre.

Azt már tudjuk, hogy a megismerés végső korlátját mindig az eszköz adja. Az eszközt nem lehet átugorni, hacsak nem egy másik eszközzel. De ahhoz eszközt kell váltani. Az értelem is csak annyiban korlátos, amennyiben az anyagi megismeréshez kötik.

Az ember a világot a gondolatain keresztül éli meg. Az érzékekhez kötött gondolat megreked az érzékek korlátjánál. Pontosan

olyan korlátos lesz, mint amilyen az érzék. Pontosan, hiszen tőle nyeri. És ha az ember köti a gondolatát az érzékekhez, akkor a gondolat nem tud elszakadni a korlátjától. És egy újabb felismerés; az embernek módjában áll kötnie a gondolatait az érzékeihez, mint ahogy módjában áll azoktól el is szakadnia. Tehát a gondolat szabad?

Ezzel egy újabb problémához - az anyagi determináltság és az emberi szabadság kérdéséhez érkeztünk. Megfér-e ez a kettő egymás mellett, és ha igen, akkor hogyan? Ennek a kérdésnek a tisztázásához egy másik alapvető kategória, a "cél" vizsgálata vezet el bennünket.

A célról

Ha egy rendszer változásának ismerjük a kifejletét, akkor azt mondhatjuk, hogy tudjuk, mi a változása célja. A megfigyelés során ismertté vált rendszerek viselkedését szoktuk a céllal jellemezni.

Ilyen pl. a fizikai rendszerek belső energiáinak a kiegyenlítődésre való törekvése is. Ez a megfogalmazás a jelenséget a cél oldaláról közelítette meg, vagyis a rendszerek változásának az okát egy elérendő - tehát az éppen változás alatt álló rendszeren kívüli - állapotban jelölte meg. De a törvényszerűség általánosítása úgy sikerült, hogy megfogalmaztuk ugyanezt a jelenséget az ok oldaláról. Eszerint a változás okát nem egy rendszeren kívüli állapottal, hanem a mindenkori változás alatt álló rendszerben benne lévő, abban folyamatosan és változatlanul ható tulajdonsággal magyaráztuk. Az irreverzibilitás cél oldali megközelítése azt feltételezi, hogy a fizikai rendszereknek valamilyen tudomásuk van az elérendő állapotuk minőségéről, és a pillanatnyi állapotukat mindig azzal

vetik össze. Ha a két állapot megegyezik, akkor a változás megáll, elérte a "célját"; a belső energiák kiegyenlítődtek. Ez a feltételezés a valóságban nemigen teljesül, mert tudomásunk szerint az egyszerű fizikai rendszereknek nincs ilyen bonyolult kontroll mechanizmusa. Sokkal egyszerűbben működnek. Nincs rajtuk kívül álló oka, illetve célja a változásaiknak, hanem bennük van. Nem a MÚLT-jukban és nem a JÖVŐ-jükben, hanem bennük, az éppen változás alatt álló rendszerekben. Ezzel nagyon leegyszerűsödik a kérdés, mert így nem kell emlékezniük a múltra, illetve nem kell előre látniuk a JÖVŐ-be ahhoz, hogy határozott irányt adjanak a változásaiknak. Ettől olyan egyszerűek, olyan "tévedhetetlenek" az anyagi rendszerek.

Látjuk tehát, hogy a cél is ugyanazt csinálja, mint az ok. Hat, motivál, okoz. Ugyanazt, csak másként. A kauzalitás értelmében ok-okozati viszony csakis a MÚLT-ból a JÖVŐ felé jöhet létre. A megismerés mégis létrehozta a cél fogalmát, amelyik úgy működik, hogy a JÖVŐ-ből a MÚLT-ba - pontosabban a mindenkori változás színterét jelentő JELEN-be - visszafelé hat, és mintegy elölről húzza, alakítja a maga szempontja szerint a JELEN-ben folyó változásokat.

A JÖVŐ, a LESZ tartománya, de a célra mégis azt mondhatjuk, hogy VAN. A céllal meghódítottuk a JÖVŐ-t.

A cél, egy olyan ok, amelynek az okozata önmaga lesz! A cél fogalma felborítja a mindenható kauzalitás törvényét. Ok-okozat nemcsak a MÚLT-ból a JÖVŐ felé valósulhat meg, hanem a JÖVŐ-ből a MÚLT felé is létrejöhet. Időutazás? Ez lehetetlen! A cél akkor is a JÖVŐ-ben van, és a JELEN-ben hat. A JÖVŐ-nek pedig a JELEN a MÚLT-tal egyenlő. Tehát a cél a MÚLT-ba visszafelé hat. A saját MÚLT-jába.

Létezik tehát az abszolúttal ellentétes elmozdulás is a tér-idő időtengelye mentén. A megismerő elme nemcsak a MÚLT-ból, hanem a JÖVŐ-ből is szerezhet hatásokat. Ezt bizonyítja a cél fogalma.

Mielőtt az elme időtengely menti mozgósának részletesebb vizsgálatába belemennénk, vegyünk egy kis ízelítőt a téridő szerkezetére vonatkozó ismeretekből. Az ismertetést Fercsik János: A relativitás szemlélete (Magvető, 1977) című munkájából vettem, az idézetek onnan származnak.

"Hermann Minkowsky ( 1864-1909) göttingai matematikus mutatta meg 1909-ben megírt Tér és idő című értekezésében, hogy miként kell a téridőt ábrázolni. Minkowsky

négy, egymásra merőleges (!!) tengelyt használ (»hosszúság«, »szélesség«, »magasság« és »idő« tengelyek), mert a téridő négydimenziós. Mind a négy tengelyt azonos mértékegységben kell skálázni; egységesen méterekben történik a mérés és a skálázás.

Az időt eddig - a hagyomány szerint - másodpercekben (szekundumokban) mértük. Az időnek méterben történő mérése és ábrázolása csak az első pillanatban megdöbbentő és felháborító, némi töprengés és csekély megfontolás után teljesen természetessé válik. Hogyan tudjuk méterekkel mérni? Egyszerűen. Megállapítjuk, hogy a kérdéses t* időtartam (másodpercekben mérve) alatt az állandó sebességű fénysugár mekkora utat tesz meg, és ez a megtett úthossz lesz a tér-időben a t időtartam (méterekben mérve). Mivel a fény sebessége légüres térben a tömegektől távol, kerek értékben c = 3 · 10⁸ m/sec, így a hagyományosan mért t* (sec) időadatot méterekké a

t= c · t* (m) (4) képlettel tudjuk átszámítani. Például fél másodperc (t* = 0,5 (sec)) a (4) képlet szerint t= 3 · 10⁸ · 0,5 = 1,5 · 10⁸ (m), vagyis 150000 kilométer időnek felel meg.

Még egy nehézség van. Jelenlegi szemléletünkkel semmiképpen sem tudjuk elképzelni

a téridő négy, egymásra merőleges tengelyét. Ezért megint úgy segítünk magunkon, hogy a téridőnek csak két koordinátáját (»dimenzióját«) ábrázoljuk a rajz síkján: az x(m) és a t(m) (»hosszúság« és »idő«) koordinátákat. Ezt minden további nélkül megtehetjük, ha az y(m) és z(m) értékek a vizsgált esetekben mindvégig változatlanok maradnak. Ezt a feltételt a továbbiakra nézve már most kikötjük.

A téridő ilyetén ábrázolását látjuk a 4. ábrán. A K koordinátarendszer x-tengelyére a hosszúságokat (»távolságokat«) skáláztuk 10⁸ m-es léptékben. Ezt a K koordináta-rendszert természetesen egy testhez rögzítjük, középpontjánál fogva. Egyelőre rögzítsük saját személyünkhöz, és akkor magunk vagyunk a téridő K koordinátarendszerének O középpontjában (origójában). Az x-tengelynek mindig ugyanabba az irányba kell mutatnia; mutasson egyelőre pl. mindig a Sirius csillagra a + x-tengely, az ellenkező irányba pedig a - x-tengely.

Íme: előttünk áll a téridő, amelyben szerves egységbe forr össze tér és idő. Ábrázolása egyszerű, szemlélete kézenfekvő. Minkowsky ezt nevezte el »Világ«-nak, a benne nyugvó és mozgó testek pályáit pedig »világ-vonalak«-nak. A speciális relativitáselmélet

4. sz. ábra. A téridő ábrázolása

csak nyugvó vagy egyenes vonalú, egyenletes mozgást végző tömegekkel (úgynevezett inerciarendszerekkel) foglalkozik. Vizsgáljuk meg, milyenek lesznek ezek világvonalai a téridőben.

Testek mozgása téridőben

A téridőben, a hozzánk rögzített K koordinátarendszerhez (továbbiakban: K rendszer) képest nyugalomban lévő test világvonala a t tengellyel párhuzamos egyenes lesz (5. ábra, I. világvonal). Ez természetes, hiszen a test x koordinátája nem változik, mivel "helyben marad", csupán időkoordinátája [t(m)] vesz fel egyre nagyobb és nagyobb értéket az idő folyamatos múlása miatt. Az 5. ábrán példaként feltüntettük a Siriussal ellenkező irányban - 1,5 · 10⁸ m távolságban, hozzánk képest nyugalomban lévő test világvonalát. (L)

Ha a test a K rendszerben, az x-tengely mentén egyenes vonalú, egyenletes mozgást végez állandó sebességgel, akkor a világvonala az ábrán egy ferde egyenes lesz. Ennek oka az, hogy az idő múlása folytán a test t koordinátája növekszik, eközben az x-koordinátája is folyamatosan egyenletesen változik, mivel az x-tengelyen futva "helyét változtatja". Az 5. ábrán példaként berajzoltuk az origóból a Sirius csillag felé küldött v2 = + 1,5 · 10⁸ [m/sec sebességű rakéta világvonalát. (II. sz. világvonal.)

Hogyan fest a fénysugár világvonala a tér-időben?

· 5 sz. ábra. A tömeg különféle mozgásállapotához tartozó világvonalak a téridőben

Az A. A. Michelson-R. W. Morley-kísérlet óta tudjuk, hogy a fény terjedési sebessége légüres térben, nagy tömegektől távol állandó, c= 3 · 10⁸ (m/sec) érték, és független a vonatkoztatási rendszertől. (A fénysebesség a létező felső határsebesség, amelyet reális test csak megközelíthet, de el nem érhet. Fénysebességgel csak az elektromágneses sugárzás, a gravitációs hatás és a neutrínó haladhat.) Az origóból az x-tengely mentén

a Sirius felé küldött fénysugár világvonalát az 5. ábrán a III. egyenes adja. Az ábrán megjelöltük azt is, hogy pl. t = + 4 · 10⁸ (m) idő múlva a fénysugár már x = + 4 · 10⁸ (m) távolságra jut el.

Lényeges: valódi testek világvonalai mindig "meredekebbek" a rajzon a fény világvonalánál, mert a fénysebesség a létező legnagyobb sebesség. (...)

Mivel a K koordinátarendszert saját személyünkhöz rögzítettük origójánál (O) fogva, az ITT és MOST esemény éppen az origóban van. Számunkra a t tengely pozitív ága - az idő folyamatos előrehaladása miatt - jelöli ki a JÖVŐ-t, míg a t tengely negatív ága a múltat mutatja. Úgy észleljük, hogy az ábrán az x-tengely »felett« a JÖVŐ-beli események fognak megtörténni, az x-tengely »alatt« a múltbeli események történtek meg, az x-tengelyen pedig a jelenben zajló események történnek. Ezt a 6. ábrára ráírtuk.

Ki-ki a saját koordinátarendszerében - természetesen a - t tengelyen - megjelölheti eddigi élete fontosabb dátumait. És ha tudná (a jövőbe látna), bejelölhetné a + t tengelyre életének ezután bekövetkező jelentősebb eseményeit. A jelen pillanatot, az ITT és MOST eseményt bárki koordinátarendszerében az origó (O) mutatja.

6.sz. ábra. A múlt a jelen és a jövő tartományai

Azonban a dolog nem ilyen egyszerű! Keltsünk fényfelvillanást az origóban (ITT és MOST). Az origóból távozó fény világvonalait a 6. ábrára az x-tengely »felett« berajzoltuk. Hasonlóképpen az origóba épp most beérkező fénysugarak világvonalait is berajzoltuk a 6. ábrán az x-tengely »alatt«. Az origóba befutó fény-világvonalakat a múlt

fénykúpjának, az origóból induló fény-világvonalakat a JÖVŐ fénykúpjának szokás nevezni. (...)

A múltbani fénykúp a MÚLT-at két tartományra osztja számunkra! A fénykúpban lévő múltat ismerhetjük, míg a fénykúpon kívüli múlt ITT és MOST még teljesen ismeretlen előttünk. Ez azért van, mert a fénykúpban már bekövetkezett eseményekről - elvileg - értesülhetünk valamilyen formában, még a fénykúpon már megtörtént eseményekről is tudomást szerezhetünk fényjelek által. A múlt fénykúpján kívüli eseményekről ITT és MOST nem tudhatunk semmit, hiszen pl. a D eseményről semmiféle módon üzenet vagy jel nem futhat be hozzánk az origóba, mert ehhez a fénysebességnél nagyobb sebességre lett volna szükség. Ilyen pedig nincs. (...)

Ugyanez a helyzet a JÖVŐ tartományával is! A jövőbeni fénykúp a JÖVŐ-t két tar tományra osztja számunkra! A fénykúpban majd bekövetkező eseményeket INNEN és MOST befolyásolhatjuk, a fénykúpon kívüli JÖVŐ teljességgel kívülesik hatáskörünkön.

Mindez azt jelenti, hogy - még elvileg is - a múltnak csak egy részét ismerhetjük, ITT és MOST a MÚLT fénykúpon kívül levő tartománya tökéletesen ismeretlen előttünk.

A JÖVŐ eseményeiről is csak azokat áll módunkban valamiképpen befolyásolni, amelyek a téridő fénykúpján belül lesznek majd. A fénykúpon kívül eső téridőtartományok ITT és MOST ismeretlenek és befolyásolhatatlanok számunkra. De hiszen - vetheti közbe bárki - az x-tengely (és az arra írt JELEN) is ebben a »kívül eső« tartományban van! Igen, ez az igazság! ITT és MOST a tőlünk távolabb (nem az origóban) zajló JELEN-beli eseményeket sem ismerhetjük, nem is befolyásolhatjuk."

Eddig az idézet, amelyben a szerző nagyon egyszerűen és közérthetően leírja a tér-idő ábrázolásának elemi feltételeit és következtetéseit.

Most pedig idézzünk fel egy paradoxont, amelyet az előző fejezetben fogalmaztunk meg, és amelynek a feloldásához épp az itt megfogalmazott állításokon keresztül juthatunk el.

A rendszerek viselkedésénél megállapítottuk, hogy "végső soron az önzetlenséget is az önző érdek diktálja, mivel az az elem tud hatékonyabban részt venni a környezete változásában, amelyik el tudja magától szakítani a változása célját..." - A "végső soron" kifejezés is jelzi, hogy a dolog ebben a formában még nem teljes, a teljesebb megértéshez

a "cél" fogalmának tisztázására volt szükségünk. Miként lehetünk önzetlenek úgy, hogy azzal a legteljesebb (nem pejoratív értelemben vett) önzésünket szolgáljuk? Hogyan tudja egy elem elszakítani magától a változása célját úgy, hogy az mégis az övé maradjon?

A válasz most már egyszerű; úgy, hogy az eltávolítás nem térben, hanem időben történik. Az ilyen rendszer változásának a szempontja nem a pillanatnyi, hanem egy későbbi, JÖVŐ-beni önmagában van. Ezek a rendszerek ismerik a "cél" fogalmát, és ezáltal "célszerűen" viselkednek. Rengeteg ilyen "célszerűen" viselkedő rendszert figyelhetünk meg magunk körül az élővilágban, a legkezdetlegesebb növényi képződményektől egészen a fejlett emlősökig.

Igen, ezek a rendszerek ismerik a cél fogalmát, azaz: ÉLNEK!!

Tudtuk, mindig is tudtuk, hogy kell lenni valaminek, ami határozottan megkülönbözteti az élőt az élettelentől, hiszen mi is elég határozott különbséget tudunk tenni közöttük. Egy kőszikla határozottan különbözik egy élő fától, és mégsem tudtuk megmondani, hogy mi a lényegi különbség a kettő között, miért nevezzük élőnek az egyiket, és élettelennek a másikat. Megnéztük, alaposan

megvizsgáltuk mind a kettőt, és megállapítottuk, hogy nincs lényeges különbség közöttük, mindkettő ugyanabból az anyagból készült, csak az egyik másként viselkedik, mint a másik.

A változásokon keresztül vizsgálva még jobban bebizonyosodott, hogy az élő is ugyanazt teszi, mint az élettelen, csak magasabb szinten.

Az élő és élettelen között nincs lényeges különbség - a három dimenzióban. De a valóság legalább négy dimenziós! A különbség a negyedik, vagyis az idődimenzióban van. Az élő és élettelen közös tulajdonsága, hogy mindkettő változása a háromdimenziós JELEN-ben folyik. E változás értelmezéséhez, leírásához, az élettelen anyag esetén elegendő a három dimenzió, mivel a változása szempontja önmagában van. Ezért azt mondhatjuk, hogy az élettelen anyag háromdimenziós.

Ezzel szemben az élő anyag viselkedése csak a négy dimenzióban jellemezhető, mivel a változása szempontja nem a pillanatnyi önmagában van. Az élő anyag nem "fér el" a három dimenzióban, mert idő menti kiterjedése is van, vagyis az élő anyag (legalább) négydimenziós.

Hogyan kell ezt érteni? Hogy mondhatjuk

az élettelen anyagra, hogy háromdimenziós, mikor az idő mentén az is változik? Így igaz. A háromdimenziós, élettelen anyag az időben nem "létezik", azaz "van", hanem "változik". Ezzel szemben az élő anyagnak időbeli "kiterjedése" is van, azon túl, hogy a három dimenzióban az is "változik". Az idő menti "kiterjedését" nem láthatjuk, nem érzékelhetjük, mivel az érzékeink a háromdimenziós világnak szólnak. A negyedik dimenzióról nem "érzetünk", hanem "tudomásunk" van. A négydimenziós világ csak a "tudatunkban" képes leképeződni, csak ott "fér el".

Az élettelen anyag olyan háromdimenziós rendszer, amely nem emlékszik a múltra, nem lát előre a jövőbe, hanem mindig az éppen aktuális három dimenzióban hat. A negyedik dimenzió menti változásokat anélkül szenvedi el, hogy "tudomása" lenne róla.

Az élő anyag ezzel szemben négydimenziós rendszer, mivel idő menti kiterjedése is van: a változása szempontját a pillanatnyi önmagától eltávolítja, és az időtengely mentén egy jövőbeni önmagába tolja ki. A legszembetűnőbben ez az embernél mutatkozik meg.

Az ember változásának a szempontja egyenlő az ember ÉN-jével. Az ÉN, az a

pont, ahonnan az egyén a világot megítéli, az a szempont, amely szerint a környezetét értékeli. ÉN, egyenlő vagyok a szempontommal. Az ÉN-be koncentrálódik az alkotóim változásának a szempontja. Ez az ÉN.

A bölcs ember előrelátó - tartja a mondás, és igaza van. Az ember épp ezért nem töri be a kirakatot egy szép darabért, mert tudja, hogy most megszerezheti ugyan az óhajtott tárgyat, de a néhány órával vagy néhány nappal későbbi ÉN-jének már aránytalanul nagy árat kellene fizetnie érte. Ezért inkább lemond az anyagi élvezetről a JÖVŐ-je érdekében, és vállalja a pillanatnyi hatások visszafogásával járó kellemetlen érzést. Tehát a jelenbeni döntéseinket a JÖVŐ-beni állapotunk is befolyásolja. Az embert mindig a JÖVŐ-je érdekli igazán. A múltat is csak azért kutatja, hogy az így szerzett tapasztalatokkal a JÖVŐ-be még messzebb lásson. A jelenben azért építkezik, hogy a JÖVŐ-je biztosítva legyen.

Felmerül a kérdés, hogy milyen távoli JÖVŐ-nek él az ember, vagyis milyen távú érdekeinek megfelelően hozza a döntéseit? Ez az, amit nem nagyon szoktunk megkérdezni, mert érezzük, hogy ez szinte megválaszolhatatlan, azaz meghatározhatatlan. Igazunk is van; ez valóban nincs meghatározva. Ez teljes egészében a szabad akaratunkra

van bízva! Ezért nem is lehet meghatározni, mert az elmozdulás tetszőleges, vagyis szabad. De mit jelent az, hogy szabad?

Mielőtt tovább mennénk, érdemes pontosabban megvizsgálni a dimenziók tulajdonképpeni jelentését, mert úgy tűnik, hogy a dimenziók számának komoly jelentősége lehet a környezetünk megismerésében, értelmezésében. Előbb tehát nézzük meg, mit jelent az, hogy dimenzió? Próbáljunk a szokott módon, a változásokon keresztül közelíteni a problémához: a magasabb számú dimenziókhoz úgy jutunk, hogy a meglévőt önmagára merőlegesen megsokszorozzuk, kiterjesztjük - amint ezt a geometria felépítésének tárgyalásakor is említettük. De mi az, hogy merőleges? A megoldás ebben van. Egy rendszer irányaira merőlegesnek nevezzük azt az irányt, amely mentén történő változás a rendszer irányaiból érzékelhetetlen. Ha egy vonalat merőlegesen elmetszek, és úgy vizsgálom, akkor egy pontot látok, és nem látom - érzékelem - a vonal menti változásokat. Ha egy síkot merőlegesen elmetszek, akkor egy vonalat látok, és nem érzékelem a síkbeli változásokat. Ha teret egy síkban vizsgálom, akkor a síkra merőleges elmozdulásokat nem fogom érzékelni.

Képzeljünk el egy adott oksági viszony

alapján működő háromdimenziós rendszert. Ha ennek a rendszernek a változását két dimenzióban vizsgáljuk, bármilyen jó megfigyelők is legyünk, nem tudjuk teljes biztonsággal megjósolni az állapotokban bekövetkező változások irányát, mértékét, mert ehhez nem elegendő a rendszer meghatározottsága. Az elemek viszonyát meghatározó oksági törvény három dimenzióban működik, ezzel szemben mi csak két dimenziót vizsgálhatunk. Az egyik dimenzió menti változások - amely épp a megfigyelésünk irányával párhuzamos - észlelhetetlenek lesznek a számunkra. Ezért a rendszer észlelt kétdimenziójában bekövetkező változásokat nem tudjuk teljes biztonsággal működő oksági törvénnyel leírni, csak bizonyos valószínűséget tudunk megállapítani az egyik állapotból a másik állapotba való átmenet között.

Ez a valószínűség lehet kicsi vagy nagy, attól függően, hogy az érzékelhetetlen dimenzió menti változások mennyire egységesek, egyszerűek vagy bonyolultak. Ha módunk nyílna rápillantani a rendszerre a háromdimenziós teljességében, akkor rögtön megvilágosodna előttünk a rendszer működésének mechanizmusa.

Ennyit a dimenziókról, és most térjünk

vissza az emberi akarat szabadságának kérdéséhez. Mit nevezünk mi szabad rendszernek? Az olyan rendszert, amely bármilyen állapotból gyakorlatilag bármilyen állapotba átmehet anélkül, hogy ezzel akármilyen oksági törvényt megsértene, vagy ilyennek eleget tenne, szabad rendszernek nevezzük. Ilyen értelemben pedig az elmét, a gondolkodást, amelyben a szabad akarat nyilvánul meg, szabad rendszernek nevezhetjük. Hogyan működnek ezek a szabad rendszerek?

Ha az előző példát elképzeljük úgy, hogy két dimenzióban vizsgáljuk egy sokkal több ( 10-20) dimenziós rendszer változását, akkor beláthatjuk, hogy a sokdimenziós rendszer kétdimenziós vetületének a változása teljességgel kaotikus és meghatározhatatlan lesz előttünk. Ezen az alapon az elmét nyugodtan feltételezhetjük egy sokdimenziós rendszernek. Hogy mennyire sok? Azt nem tudhatjuk. A magam részéről azt javaslom, hogy egyelőre ne is bocsátkozzunk ellenőrizhetetlen feltételezésekbe, mert egy téves feltevés esetleg egy későbbi kibontakozás akadályává válhat. Az ismeretünk egy bizonyos fokán bizonyára automatikusan megoldódik majd ez a kérdés is.

A lényeg az, hogy az embernek nem kell már egyenlőnek lennie a személytelen

determinizmusoknak kiszolgáltatott anyaggal, sem a mindig célszerűen viselkedő növény- és állatvilággal. Mindig is éreztük, hogy mi ezektől többek vagyunk, de az érzékekre alapozott tudomány nem találta a különbséget. Nem is találhatta, hiszen az érzék háromdimenziós. A szemünk mindig a múltat nézi, a bőrünk a múltat érinti, a nyelvünk csakis a múltból kóstolhat, de az elme szabad; visszamehet a régmúltba, és előre kalandozhat a JÖVŐ-be. Így egyaránt gyűjthet hatásokat a múltból, jelenből, jövőből.

Az embernek szabad akarata van a változása szempontjának az elhelyezésében. Helyezze el ő maga a változása szempontját, és cselekedjen a választott szempontjának megfelelően. Ha elhelyezte a szempontját, akkor a cselekvésben már nincs választási lehetősége, azt már a szempont helyzete determinálja. De a szempont elhelyezése - és ezzel az áthelyezés lehetősége - percről percre a kezünkben van, azzal szabadon rendelkezünk. És viseljük a választásunk következményeit.

Ezáltal tudjuk meg, hogy jól vagy rosszul választottunk. A következményekből tanulhatunk. Ebben van a lehetőségünk. Ezért élünk. Hogy tanuljunk, és szinte kizárásos

alapon jussunk el oda, ahová semmilyen eszközünk nem vezet.

Be kell látnunk eszközeink korlátosságát, hogy megszabadulva azoktól olyan tiszták, - olyan eszköztelenek lehessünk, mint egy ma született gyermek.

Megszabadulni a rossz eszközeinktől - ez a legnehezebb! Megvonni tőlük a bizalmunkat, a hitünket. Igen. A hitünket! A szempontunk elhelyezése hit útján történik. A szempontunk, az ÉN-ünk oda kerül, ahová a szabad akaratunknál fogva helyezzük. Ez az ember nagyszerű lehetősége, és ez a tragédiája is.

A szabadság a lehetőség, a tragédia a következmény viselése. Tragédia, de olyan tragédia, amely végső soron nem pusztít, hanem épít. Ez a mi életünk.

A viszonyról

Ez az utolsó elemzésre váró kategóriánk. Utolsó, és talán a legnehezebb, a legmegfoghatatlanabb. Kerek, sima és kemény, mint az érc. Nem lehet feltörni, elemezni, magyarázni, értelmezni, nem lehet csinálni vele semmit, csak elfogadni, tudomásul venni; a rendszerek közötti viszony létezik, és kész. És egészen addig létezni is fog, ameddig két különböző rendszer létezik a világon! Íme, a viszony lényege!

A megismerés során egy rendszer alkotóinak a viszonyát a változások segítségével állapítjuk meg: megváltoztatunk néhány alkotót, és megfigyeljük, hogyan változik a többi. A tapasztalatokból megépítjük a fejünkben a rendszer modelljét. A környezetünkről a fejünkbe másolt modellnek ezek után önálló élete lehet. Tetszésünk szerint működtethetjük. Ha elég pontos a megfigyelésünk, akkor előre tudjuk jelezni a megfigyelt rendszerben bekövetkező állapotváltozásokat. Vagyis, a másolásunk eredményes volt, sikerült egy rajtunk kívül álló rendszert a

fejünkben - az ő valóságának megfelelően - megmintázni. Meg tudjuk mondani, mit fog csinálni egy perc múlva, öt év múlva, száz év múlva - ha jó a másolásunk.

Ezek szerint az elménk egy nagyszerű másolórendszer lenne? Nem. Biztosan nem, hiszen az elme létre tud hozni olyan viszonyokat is, amilyenek a három-, ill. négydimenziós környezetében soha nem következnének be! Az embertől független környezet soha nem hozna létre egy üzemképes autót! Az elme mégis megalkotta az autót és még nagyon sok mindent, amelyre a három-, ill. négydimenziós környezet soha nem lenne képes. Nem mintha ennek valamilyen kizáró feltétele lenne, szó sincs róla. Elméletileg lehetséges a dolgok olyan véletlenszerű találkozása, amelynek eredménye egy magasabb, "célszerűen" működő rendszer lenne, de erre az esély végtelenül kicsi, ezért ennek a bekövetkezése csak az idők végtelenjében

képzelhető el. (Az autó célszerűségében nem az anyag célszerűsége, hanem az elme célszerűsége mutatkozik meg.) Tehát, ha a tér idő menti változása a végtelenségig tartana (ami a kozmogónia jelenlegi álláspontja szerint lehetetlen), akkor elképzelhető lenne olyan fejlett rendszerek elvétett megjelenése, amilyeneket az alkotó elme ma garmadával

teremt maga körül. Vagyis az elme létrehozza azokat a viszonyokat, amelyek csak az idők végtelenjében következhetnének be. Miként lehetséges ez? Milyen tulajdonsága teszi ezt lehetővé az elmének?

Ha az elme csak egy másolórendszer lenne, akkor a környezetéből másolt okságtól nem tudna elszakadni; ugyanazt tenné, mint a környezete, csak gyorsabban, és tetszőleges irányban, de nem tudná átlépni a környezetéből másolt kötött viszonyokat, törvényszerűségeket. Ezért az elmében ugyanannak a folyamatnak kellene lejátszódnia, mint ami lejátszódna a háromdimenziós környezetben ahhoz, hogy összeálljon egy gépkocsi. De az elmében nem ez történik, mert az elme szabadon átrendezheti magában a környezetéből másolt viszonyokat. Szabadon, tetszése szerint.

Nagyon érdekes az alkotásunk folyamata. Azt eddig is tudtuk, hogy mindenféle alkotásunk először a tudatunkban jelenik meg azzal, hogy "eszünkbe jut" valami. Eszünkbe jut egy olyan viszony, amelyet eddig nem tapasztaltunk még magunk körül, és amely mellett a változások hatékonyabbnak ígérkeznek az eddiginél. Ez az új viszony - az érzékeink szerint - a "semmiből" pattant ki: egy perccel előtte még nem volt, majd egyszerre

csak lett. A "semmiből" tudnánk teremteni? Nem. Erről szó sincs. Ezek a gondolatok nem a semmiből, hanem azokból a dimenziókból pattannak ki, amelyeknek a változásait nem érzékeljük. Ezek a viszonyok ott rendeződnek - csakis ott rendeződhetnek - olyanná, amilyennek a tudatunkban megjelennek.

A pszichológia már régen ismeri a tudatalatti fogalmát, régóta tud egy olyan világról, ami a tudatunkkal szoros kapcsolatban van, de a megismerés "megszokott" eszközeivel gyakorlatilag megközelíthetetlen.

A fentiek szerint az elme egy sokdimenziós rendszer, amelybő1 négyet tudatosan élünk meg, a többit öntudatlanul, tudatalatt. A tudatunk az elmére ültetett négydimenziós rendszer. A tudatunkat a négy dimenzióból építettük fel, a háromdimenziós testünk, az érzékeink segítségével. Több ezer év alatt építettük olyanná, amilyen, és építjük ma is. A jelenlegi tudatunk annak a változásfolyamnak az eredménye, amelyet jó néhány ezer év óta élünk, szenvedünk.

Jól sejtettük tehát, amikor azt mondtuk, hogy a változás csak egy mankó, amelynek a segítségével egyre fejlettebb viszonyokat teremtünk magunk körül. És most tegyük fel a kérdést: létezhet-e legfejlettebb viszony?

Feltétlenül létezik, hiszen a viszonyok fejlődése - az elején beszéltünk róla - korlátozott, véges. Meddig lehet szó a viszonyok fejlődéséről? Egészen addig, ameddig a világon két különböző szempont, és ezáltal két különböző rendszer létezik. Ha elérjük, hogy a világ egyetlen, közös szempont alapján fog változni, akkor ezzel elértük a legfejlettebb viszonyt, a létünk végső szempontját (célját) is.

De hogyan tudnánk mi a világot egyetlen rendszerré kovácsolni, amikor olyan kicsik vagyunk még a világhoz képest? A válasz egyszerű: feladatunk csak ott lehet, ahol lehetőségünk is van. A lehetőségünk pedig a szabadságunkban, tehát az elménkben, a gondolatunkban, az akaratunkban van. Vagyis AKARNUNK KELL az egységet! Ha ezt tesszük, akkor ezzel minden tőlünk telhetőt megtettünk. A háromdimenziós világ olyan, amilyen. Szabott törvényei vannak, melyet megváltoztatni nem tudunk, de nem is kell, hiszen a háromdimenziós világ úgy ahogy van, már egyébként is egyetlen - önmagában levő - szempont szerint működik. A tudatos létünk szempontjai viszont - az élővilág szempontjaival együtt - szerte szét vannak szóródva. Ezeket kell nekünk koncentrálnunk, összegyűjtenünk úgy, ahogyan

az ÉN-ünk koncentrálja a testünk alkotóinak a szempontját.

És akkor egyetlen rendszert - egyetlen testet - alkotunk majd mindnyájan. Ekkor a változásokban való részvételünk - figyelembe véve az anyagi kötöttséget - az elképzelhető legmagasabb szintű lesz. Ekkor mi már minden tőlünk telhetőt megtettünk. Az így kialakult rendszer hatékonyságának a korlátját az anyag információvezető képessége fogja adni. Ma is anyagi elkülönültségben élünk egymástól, de nem ez a meghatározó. Sokkal jobban elválaszt bennünket a szellemi elkülönültségünk, az, hogy mi magunkat elsősorban önálló individuumnak képzeljük el, és csak külső szükségszerűségnek tekintjük az embertársainkkal való kapcsolattartást. Ezért állandó érdekellentétek feszülnek közöttünk. Azt hisszük, hogy nekünk külön-külön kell csinálnunk a dolgainkat úgy, mint az anyagi alkotóknak, ahol "mindenki mindenki ellen" van. Pedig a tényleges és végső, igazi érdekünk teljes mértékben közös és megegyezik. Ugyanaz a cél, ugyanaz az érdek mozgat mindnyájunkat, ameddig csak élünk. Akár tudunk róla, akár nem. Ugyanazért kelünk fel napról napra, évről évre mindnyájan, ameddig csak mozdítani bírjuk magunkat. Felkelünk, és tesszük,

amit a "legjobb" tudásunk szerint tehetünk. A szomorú csak az, hogy a "legjobb" tudásunk is jószerével csak tudatlanságból áll. Ez a mi nagy bajunk.

Hiába ettünk volna annak idején a "jó és gonosz tudásának fájáról"?

Nem. Semmiképpen. Hiszen ha végignézzük az életünket, a tudás az egyetlen pozitív értelme a sok ezer éves küzdelmünknek.

Szétválasztani a jót a rossztól - nem egyszerű dolog. Egészen eddig nem is sikerült. Nem tudtuk, csak éreztük, hogy mi a jó, és mi a rossz. Az életünk értelme, hogy az érzésből tudást csináltunk. Nem volt könnyű. És mi értelme lehet a tudásnak? Hogy olyanok legyünk, "mint egy közülük".

A furfangos "realisták" így érveltek Isten létezése ellen: tud-e az Isten akkora követ teremteni, amelyiket maga sem tudná már felemelni? Ha eszesebbek lettek volna, ezt kérdezték volna: tud-e az Isten másik Istent teremteni? - Hiszen az elképzelhető legnagyobb feladatot mindenképp ez jelentené. Erre pedig a válasz az lehetne: Igen. Nézz körül, te szegény, az történik körülötted.

Az Élő és Személyes Teremtő Isten a maga dicsőségére teremtette és tartja fenn az egész világot. Nem másik Istent teremt, hiszen ami isteni, az tökéletes, és ami tökéletes,

az nem lehet kétféle, nem lehet kettő. Ha a mű jól sikerül, akkor annak feltétlenül egyesülnie kell a Teremtőjével. Ha nem egyesül, akkor még nem elég tökéletes. Akkor még további változásokon kell átesnie.

Nehéz ezt elképzelni, ugye? Most, amikor az anyagot lassan uralmunk alá hajtjuk, kiderül, hogy a világ távolról sem ennyi, és az anyagnak sokkal jogosabb tulajdonosa is van, mint amilyennek mi valaha is képzelhetjük magunkat. Nem kellemes érzés, de a butaságunkat le kell nyelnünk. A butaságunk pedig abból állt, hogy magunkat az anyagnak szenteltük, életünket és céljainkat az anyagra építettük. Eljutottunk a legmélyebb pontra, ahová ember csak eljuthat. Ekkor az Istent a semmivel tettük egyenlővé, és a semmibő1 istent csináltunk magunknak. Mert az anyag semmi. Egy folyamat, amely ha megáll, eltűnik. Az anyag nincs. Változás van. Hogy megváltozzunk, és megváltottak legyünk.

Nehéz ezt elképzelni, ugye? Élő és Személyes Teremtő Isten.

Élő? - Mi élőnek nevezzük azokat a rendszereket, amelyek ismerik az idő dimenzióját. Hát hogyne lenne élő az, aki az időt alkotta?

Személyes? - Mi személyesnek nevezzük

magunkat a szabad elménk, a szabad akaratunk miatt. Hát hogyne lenne személyes az, aki ezt a szabadságot nekünk ajándékozta?

Teremtő? - Igen. Teremtő és Éltető. A világmindenség teremtője és éltetője, kezdeti oka és végső célja, alfája és ómegája.

És ezzel elérkeztünk a megismerés egy újabb fontos állomásához: Az értelmünkkel megtaláltuk a Teremtőt, és megsejtettük a teremtés célját, de nem tudjuk a teremtés módját. Nem tudjuk, hogyan lesz a Teremtő Akaratból anyag. Kérdés, hogy van-e egyáltalán esélyünk arra, hogy a teremtésünkkel kapcsolatban végső igazságokra juthassunk? Véleményem szerint van, és a megoldáshoz az egyesített térelmélet fog elvezetni bennünket.

A fizika mai állása szerint a "tér és az idő nem függetlenek egymástól, hanem egy magasabb rendű egység (a téridő) részei". (id. uo.) A téridő felfogásunk számomra legérdekesebb kérdése, a tér és az idő dimenziók közötti karakterkülönbség oka.

Az idő, alaptermészetében éppúgy egy kiterjedésnek fogható fel, mint a tér másik három iránya, de valami mégis határozottan megkülönbözteti ezt az irányt az előző háromtól. Melyek ezek a különbségek? Az egyik az, hogy az idő - a térrel szemben -

nem "van", hanem "múlik", "halad", azaz változik. Ebből következik egy másik különbség, hogy az időnek abszolút iránya van. A térnek nincsenek abszolút irányai, a térben nincsenek abszolút helyzetek. Ezzel szemben az időtengely menti mozgások nagyságukban nem, de irányuk szerint abszolút mozgásnak tekinthetők: minden (anyagi) mozgás a múltból a JÖVŐ felé történhet. Tehát az időnek abszolút iránya van.

További különbség még, hogy a tér dimenzióival szemben, az idő dimenzióját nem érzékeljük az érzékeinkkel, de erre már korábban megválaszoltunk azzal, hogy az érzékszerveink - az anyaghoz hasonlóan - háromdimenziósak.

A tér és az idő közös koordinátarendszerben történő ábrázolása Minkowskynak ügy sikerült, hogy az idő menti változások jellemzésére bevezetett egy imaginárius (képzeletben létező) értéket: ~. Ez a tényező különbözteti meg a rendszerek időbeli viselkedését a térbeli viselkedésétől. Mit takarhat ez az érték? Talán azt, hogy az időt csak a képzeletnek áll módjában befogadnia, birtokba vennie? Talán. Nem tudjuk.

Ha szót fogadunk a téridő ábrázolásához vett idézet szerzőjének, és bejelöljük az idő-tengelyünkön az életünk fontosabb dátumait,

akkor láthatjuk, hogy az egyes pontokhoz tartozó időkoordináták igen nagy különbségeket mutatnak. Vagyis a téridő időkoordinátája mentén elképzelhetetlenül nagy távolságokat teszünk meg anélkül, hogy erről bármilyen érzékszervi benyomásunk lenne.

Vitathatatlan, hogy ezeket a pontokat érintjük. Az sem vitatható, hogy ezek a pontok a négydimenziós téridőben igen nagy távolságra vannak egymástól. Az már vitatható, hogy van-e értelme a távolságok megtételéhez szükséges mozgást sebességgel jellemezni, mivel a sebesség (m/s) a tér és az idő hányadosából adódik. Ezt az időtengely menti mozgást semmiképp nem jellemezheti a megszokott értelemben vett sebesség, mivel ezt a mozgást nincs mihez viszonyítani - ez a mozgás abszolút. Az összes többi mozgást viszonyítjuk ehhez akkor, amikor sebességeket számolunk. (A viszonyszámot sebességnek nevezzük.)

Fontos megjegyezni, hogy ez az abszolút mozgás lényegében (a negyedik) térdimenzió mentén történik, amitől ez a dimenzió időjelleget kap. Ez a mozgás irány és nagyság szerint abszolút: Nagysága a fénysebesség, iránya pedig a múltból a jövő felé mutat.

A relativitáselmélet egyik következtetése, hogy reális test a fény sebességét csak

megközelítheti, de el nem érheti. Ez igaz is, a tér-idő térdimenziói mentén. De az idődimenzió mentén minden "reális" test közel a fény sebességével mozog. Azért csak "közel", mert a sebesség egy részéből nyerik a testek a "realitásukat". A térbeli mozgások ebből az idő menti mozgásból nyerik az energiájukat. Ezért van az, hogy a mozgó rendszer "saját ideje" - amit most már célszerű saját sebességnek nevezni - kevesebb, mint a nyugvó rendszeré. Ahogy növekszik egy rendszer térbeni sebessége, úgy csökken az időbeni sebessége. Ha sikerül elérnie a fénysebességet, akkor a rendszer számára az idő megáll, vagyis az idő menti változása nulla lesz: az időtengely menti mozgás teljes mértékben átalakult tér menti mozgássá, úgy, hogy még a rendszer "realitására" sem maradt energia. Ezért mondhatjuk azt, hogy reális test csak megközelítheti, de el nem érheti a fénysebességet. És így már az is érthető, miért pont a fénysebesség az a felső határsebesség, amelyet a világunkban mérhetünk.

Nem tartom lehetetlennek, hogy a fizika hamarosan igazolni fogja a feltételezést, miszerint az elektromágneses sugárzás - és az anyagszerkezetet kialakító, befolyásoló, az anyag "realizálásában" részt vevő erők - ebből az időtengely menti mozgásból keletkeznek,

vagyis a tér az időből "nyílik ki" - a látható a láthatatlanból keletkezik. A teremtett anyag mozgását az általános relativitáselmélet írja le.

Felmerülhet a kérdés, hogy mi lehet az, ami az időtengely mentén a fény sebességével mozog? Mi lenne? FÉNY. Egy olyan fény, amelyet mi nem láthatunk, amelynek mi csak a horizontális (térirányú) vetületével találkozhatunk. Ez a FÉNY teremti a világot. Ebből a fényből nyílik ki a tér, miközben a sebessége valamelyest csökken; megjelenik az anyag, megjelenik a távolság, és a távolsággal az elkülönülés. Ebben az elkülönült világban él, alkot, mozog az ember.

Eddig az energiánk nagy része - az anyaghoz hasonlóan - egymás ellenében morzsolódott fel. Gyúrtuk, tapostuk egymást, magunk sem tudtuk hogy miért. A megváltás önkívületében éltünk, és élünk még ma is. Ebben a szédült önkívületben sokszor véresre martuk magunkat, és megnyomorítottunk magunk körül minden elérhetőt, de sebaj. Az igazán lényeges dolgoknak nem árthattunk. Azok nem voltak nekünk kiadva. Nincs semmi baj.

"A mi Atyánk végtelenül szeret, és örök életre hív minket." Ettől nagyobb örömhír

nem illethet emberi fület. És immár kétezer éve annak, hogy közöttünk van.

Ma 1988-at írunk. Azért pont ennyit, mert kb. ennyi évvel ezelőtt született egy ember, aki azt mondta magáról, hogy ő az "Atyától jött ki" közénk. Ő hozta ezt az örömhírt, ezt az evangéliumot.

A Megváltó Jézus Krisztus. Jött, hogy csokorba fogjon, és úgy nyújtson át bennünket az Atyának. Ő az, aki a megváltás művét magára vállalta. Ő az a pont, ahol az ÉN-jeinknek egyesülnie kell, hogy ekkor már ne ÉN-ek, hanem Ő legyünk, hogy létrehozzuk Krisztus Testét. Azt a testet, amely már alkalmas lesz az isteni életre.

Nem tudjuk, milyen az isteni élet. Valószínű azért, hogy könnyebben elviseljük a földi nyomorúságunkat. De az mindenki által belátható, hogy nagyobb dicsőség, mint az istenlét elnyerése, embert nem érhet. És Jézus Krisztus ezt tartogatja nekünk. Meddig kell még szenvednünk ezt a földi nyomorúságot?

"Míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az ő megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére: Hogy többé ne legyünk gyermekek, akiket ide s tova

hány a hab és hajt a tanításnak akármi szele." (Ef. 4,13.)

Az embereket eddig megosztotta a kinyilatkoztatáson alapuló hit, és az érzékeken alapuló értelem. Az értelmünk az elkülönült világból építkezett, míg a hitünket onnan kaptuk, ahol minden EGY. Ennek a tudathasadásos állapotnak ezennel vége: A hit és az értelem találkozott - Jézus Krisztusban. Ott fut össze minden. Ő az, aki a világ bűneit magára vállalta, és önmagán keresztül isteni értékké fordította. Ő lett az a pont, amelyen a szeretetlenség szeretetté fordult, miközben a testet felemésztette.

Ha valakinek ezek után kérdése van, vegye elő az Evangéliumot, és olvassa. Minden helyes és jól feltett kérdésre választ találhat benne. Minden olyan kérdésre, amelynek a válaszát képesek vagyunk felfogni. Mert vannak olyan dolgok is, amelyeket most még "el nem hordozhatunk". Mert a teremtett világ is sokkal, de sokkal nagyobb, mint a mi univerzumunk, illetve mint amennyit mi az univerzumból jelenleg felfogunk.

De minden teremtett világtól nagyobb és több a Teremtő. Ő az egyedüli Örök, akit soha senki nem látott, akit a Fiú jelentett ki nekünk, és aki maga a Szeretet. S z e r e t e t ! Ez

az Ő legfőbb lényege. Hogy szeret, és mindent szeretetből és szeretetért csinál.

Meg lehet ezt érteni? Nem. Nem nagyon. Nem is nagyon érthetjük, hiszen az értelmünk elsősorban az anyagra van alapozva, az anyag pedig nem ismeri a szeretetet. Ha meg akarnánk fogalmazni, hogy mi a szeretet, valljuk be, nagyon nehéz dolgunk volna. Körülírhatnánk százféleképpen és kereshetnénk számtalan rokonértelmű kifejezését, akkor sem lennénk tőle okosabbak. Be kell vallanunk, hogy nem tudjuk, inkább csak érezzük, mi az a szeretet. És amikor érezzük, akkor igazán jó. Pedig mi csak a szeretet árnyékát érezhetjük, és már az is nagyon jó. Tömködhetjük magunkba az anyag minden mennyiségét, kéjét és mámorát, töredékét sem érezhetjük annak a boldogságnak, amelyet a szeretet egy szikrája okoz.

Mert a szeretet a mi igazi állapotunk! És amikor szeretettel találkozunk, a létünk igazi állapota idéződik bennünk. A hőn óhajtott otthonunk, a várva várt hazánk fuvallata érint ilyenkor bennünket. Ami bennünk van ugyan, de mélyen eltakarva, elfüggönyözve. Ez egy külső állapot. Épp az ellenkezője annak, amire vágyunk.

A szeretet ellenkezőjében élünk; a szeretet ellenkezője az anyag, ahol "mindenki

mindenki ellen" van, és ahol a legfőbb parancs, hogy mindig és mindenek fölött hatni, hatni, hatni, fenntartás és megfontolás nélkül, a tér minden lehetséges irányában, a képességek és lehetőségek legteljesebb mértéke szerint. Könyörtelenül és ostobán, vakon és teljes erőből, egy csöppnyi esélyt sem adva a környezetnek. Csakis és mindenek felett hat, hat, hat, magáért a hatás kedvéért. Ez az antiszeretet, más szóval az Antikrisztus, a fenevad, a hatszázhatvanhat.

Ebben élünk, és ezzel lettünk egyenlővé akkor, amikor magunkat teljesen az anyagnak szenteltük, az Istent az anyaggal tettük egyenlővé, és az anyagból istent csináltunk magunknak. Ez az Antikrisztus Istentől távoli, és ezért mélységesen sötét korszaka. Az Antikrisztus maga a vegytiszta szeretetlenség. Minden olyan rendszer, amely ismeri a szeretetlenséget, szükségszerűen veszendő.

Ennek ellenkezője a szeretet, ami örök. Azért lehet örök, mert mindig épít, és soha sem ront. Építi magát és a környezetét. De a szeretet nem ismer megosztottságot, ezért amikor a környezetét építi, lényegében magát építi. A szeretetben nincs két különböző szempont, két különböző ÉN. A szeretetben "mindenki mindenkivel" van. Ezért imádkozott így Krisztus a főpapi

imájában értünk: "...mindnyájan egyek legyenek; amint te énbennem, Atyám, és én tebenned, hogy ők is egyek legyenek, hogy ők is egyek legyenek mibennünk: hogy elhigyje a világ, hogy te küldtél engem.

És azt a dicsőséget, amelyet nékem adtál, ő nékik adtam, hogy egyek legyenek, amiképpen mi egyek vagyunk: Én őbennök, és te énbennem; hogy tökéletesen eggyé legyenek, és hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem, és szeretted őket, amiként engem szerettél. ... És megismertettem ővelök a te nevedet, és megismertetem; hogy az a szeretet legyen őbennök, amellyel engem szerettél, és én is őbennök legyek." (Jn. 17,21.)

Igen. A mi Atyánk bennünket is éppúgy szeretett "e világ alapjának felvettetése előtt", amint a Fiút szerette, és bizonyosak lehetünk abban, hogy ez a szeretete egy szikrát sem változott. Csakhogy ehhez a szeretethez fel kell nőnünk, hogy birtokolhassuk, és hogy eljuthassunk az igazi hazánkba, Szeretetországba, ami épp az ellenkezője annak, amit most élünk: aki itt nélkülözik, ott megelégíttetik, aki itt magát megalázza, ott felmagasztaltatik, aki itt szenved, ott boldogságot nyer.

Sajnos, a szeretetet most még csak közvetve,

az antiszereteten keresztül tudjuk megközelíteni. Az értelmünkkel egyáltalán nem, az érzelmünkkel is csak nyomokban, részlegesen érinthetjük. Egyedül a hit útján vagyunk képesek magunkba fogadni. Ezért hinnünk kell, hogy a világ nem csak - és nem elsősorban - annyi, amennyit jelenleg tapasztalhatunk. Hinnünk kell, hogy azok a kívánságok, amelyek bennünk vannak - és amelyeket hasztalan próbálunk evilági dolgokkal kielégíteni - igenis jogos és reális kívánságok, és egy napon majd maradéktalanul be is teljesülnek. Mert egészen biztos eljön majd az idő, amikor megismerhetjük a Szeretetet a maga teljességében, erejében. Mert az ember szenvedhet annyit, amennyit csak kell, de a benne lévő Isten semmiképpen nem csalatkozhat.

Felhasznált irodalom

Szent Biblia - ford. Károli Gáspár- Magyar Biblia-Tanács Budapest, 1980.

Mit tettem mint fizikus - Nobel-díjasok önélet-írásaiból válogatta Bodó Barna - Kriterion Bukarest, 1985.

Fercsik János: A relativitás szemlélete - Magvető Könyvkiadó Budapest, 1977.

Jacob Bronowski: A természet logikája - Európa Könyvkiadó Budapest, 1986.

Modern fizikai kisenciklopédia - Gondolat Könyvkiadó Budapest, 1971.

Taylor-Wheeler: Téridő-fizika - Gondolat Könyvkiadó Budapest, 1974.

E. Bitsakis: Fizika és materializmus - Kossuth Könyvkiadó Budapest, 1986.

Hamvas Béla: Silentiurn Titkos jegyzőkönyv Unicornis - Vigília Budapest, 1987.

Világ Győzedelmes Királynője - Mária Natália Magdolnanővér magánkinyilatkoztatásai alapján - Two Hearts Books & Publishers California.

R. A. Moody: Élet az élet után - Ecclesia Budapest, 1988.