Miért jogos a passzív választójog – vagyis a választhatóság – korlátozása?
A demokratikus politikai rendszerek legnagyobb erőssége az úgynevezett szabadságjogok biztosítása. Ez garantálja az igazságos, élhető, békés társadalmi környezetet.
Ez a szabadságjog természetesen nem jelenthet a személy számára korlátlan szabadságot, mert akkor káosz lenne, és szétesne a társadalom. Éppen ezért a személy szabadságjogát korlátozni kell, a korlátot pedig a másik személy szabadságjoga képezi. Így beszélhetünk egyenlőségről.
Éppen ezért nem verhetjük fejbe az embertársunkat, vagy nem törhetjük el valamelyik testrészét, mert ez korlátozná őt a tevékenységének szabad gyakorlásában, mert a sérülésével, és az annak kapcsán felmerülő fájdalmakkal, problémákkal kellene foglalkoznia.
Ugyanezért nem szabad lopni sem, mert az anyagi javak egy bizonyos fokú cselekvési szabadságot biztosítanak. Ezért van az, hogy a tehetősebbek sokkal több mindent megtehetnek, mint a kevésbé tehetősek. Tehát ha elveszünk valamit önkényesen mások javaiból, akkor ezzel a cselekvési szabadságát csökkentjük. Mindkét jellegű bűncselekmény büntetése az elkövetett szabadságkorlátozással arány szabadságvesztés.
Tehát a szabadság az egyik legalapvetőbb, legmélyebbről fakadó emberi igény, és jog.
A szervezett társadalmi lét többek között megkívánja, hogy a működését szabályozzuk, vagyis törvényeket alkossunk. És mivel 8 millió ember nem tud egymással munkakapcsolatot tartani e törvények megfogalmazására, ezért a feladatra arra alkalmasnak tartott embereket választanak. Minden felnőtt személy választhat, a szavazata mindenkinek ugyanannyit ér, és mindenki jelentkezhet a feladatra, vagyis választható.
A kiválasztott ember szabadságjoga sokkal nagyobb lesz a választókénál, mert lehetőséget kap arra, hogy olyan szabályok megalkotásában vegyen részt, amelyek meghatározzák több millió választó hétköznapi életét. Ez egy óriási kiváltság, óriási felhatalmazás, ami olyan lehetőséghez, és kapcsolatrendszerhez juttattja a választottat, ami egy átlagember számára elképzelhetetlen.
Egyrészt azért, mert meg kell adni a lehetőséget másoknak is, másrészt a választottsága révén ő olyan kapcsolatrendszerhez, illetve anyagi lehetőséghez jut, ami egy átlagpolgár számára elérhetetlen, és ez a választáson behozhatatlan előnyt jelentene neki. És ami még fontosabb, a kiválasztottsága révén olyan ismertségre tesz szert, ami egy új induló számára elképzelhetetlen. Az emberi természet legalapvetőbb tulajdonsága ebben a bizonytalan világban a biztonság keresés. Ezért sokkal inkább fognak egy ismert, nagy hibát nem elkövető jelöltre szavazni, mint egy ismeretlenre, akiről alig tudnak valamit.
Ezért van az, hogy nagyot kell hibáznia egy aktív képviselőnek (pártjának), vagy egyéb rendkívüli körülménynek kell bekövetkeznie ahhoz, hogy az újabb választáson ne ő legyen a befutó.
Azon képviselők tehát, akik a választhatóságot örökös jognak tartják, egyrészt szégyelljék magukat, mert az újabb indulásukkal mások hasonló jogait korlátoznák, vagyis a viselkedésük kirívóan antidemokratikus, másrészt ezzel azt sugallják, hogy ők valamilyen különleges embernek tartják magukat, akiket e miatt nagyobb jog illet a többi választópolgárnál.
Láthatjuk, hogy egyes fejlettebb (bár távolról sem fejlett) demokráciákban már korlátozzák a választás útján történő hatalomhoz jutás lehetőségét, vagyis felismerték, hogy az időkorlát nélküli hatalomgyakorlás ártalmas a rendszerre.[1]
A képviselők pedig örüljenek, hogy ilyen kiváltságos helyre kerülhettek életükben egyszer, és ha lejárt a mandátumuk, adják át helyüket a többi választónak. Az egészséges demokrácia nem a képviselők személyén, hanem a munkájuk ellenőrzésén múlik. Jelenleg ők az egyetlen munkavállalók, akik fölött a munkáltatójuknak – vagyis a választóknak – semmilyen ellenőrzési joga nincs, és ez nem egészséges dolog.
Mondanom sem kell, hogy a jelenlegi demokratikusnak nevezett politikai rendszerek egyáltalán nem demokratikusak (talán Svájc közelíti legjobban az ideát), vagyis valójában nem demokráciák, ahol a démosz, a nép gyakorolja a hatalmat. Sokkal helyesebb lenne pártokráciának nevezni, ahol a különböző pártok (pars, part – rész), vagyis a részek gyakorolják a hatalmat.
– Hogyan lehetséges ez, hiszen az Alaptörvény is azt mondja, hogy a nép gyakorolja a hatalmát a képviselői útján. Akkor hogy kerülnek ide a pártok? – Úgy, hogy az Országgyűlésben megszegik a pártok működéséről szóló törvény 2. § (1) bekezdését, amely kimondja, hogy a pártok munkahelyen (szolgálati helyen, tanintézetben) szervezetet nem hozhatnak létre és nem működtethetnek. Ennek ellenére az ország legfontosabb munkahelyén a pártok frakciókat hoznak létre, amelyek alapszabályában – keményen vagy finomabban – de kötelezővé teszik a képviselők számára, hogy miként szavazzanak. Így lesz a demokráciából pártokrácia.
Így működik a mi kis rissz-rossz demokráciánk, és tisztában vagyok azzal, hogy ezt egyik napról a másikra nem lehet megváltoztatni, viszont a TISZA Párt által megígért új alkotmány lehetőséget ad majd arra, hogy egy igazi demokratikus politikai rendszert alakítsunk ki, addig pedig elevezünk valahogy a jelenlegi rissz-rossz bárkán.
[1]Toroczkay képviselő úr szerint az ellenzéki országgyűlési képviselő nem gyakorol hatalmat, ezért korlátlanul újraválasztható. Nos, ez esetben javaslom, hogy az ellenzéki képviselőket küldjük haza, ne koptassák fölöslegesen a közpénzt, tudniillik a törvényhozás az ország legmagasabb hatalmi szerve, ott csak azoknak van helye, akik a hatalomgyakorlás tevékenységével foglalkoznak.