AZ ÉLET DEFINÍCIÓJA

Az elmúlt évtizedekben fantasztikus technikai fejlődésen ment át az emberiség, és mégis, ha beütjük a Google keresőjébe „az élet definíciója” kifejezést, akkor azt a választ kapjuk többféleképpen megfogalmazva, hogy: NEM TUDJUK.

Na tessék! Emberek az űrben, számítógép minden lakásban, világot behálózó bonyolult technikai rendszerek mindenfelé, de a legfontosabb kérdésre, hogy mi az élet, vagyis hogy mi a különbség az élő és az élettelen anyag között, még mindig nem tudjuk a választ.

Álljunk már meg egy pillanatra. Valóban nem tudjuk? Ha nem tudnánk, akkor azt sem tudnánk eldönteni egy dologról, hogy élő-e, vagy élettelen. Pedig valljuk be őszintén, ilyen problémája az átlagembernek egyáltalán nincs, de még az élet fenntartásával foglalkozó orvosoknak sem nagyon van. Lehet, hogy első pillantásra nem, de rövid vizsgálódás és némi idő eltelte után szinte százszázalékos biztonsággal meg tudjuk mondani valamiről, hogy élő-e, vagy élettelen.

Hogyan lehetséges ez? – Hiszen a tudomány még nem adta meg az élet definícióját, e nélkül pedig elvileg nem lehetne egyértelműen megállapítani egy-egy környezeti elemről, hogy élő-e, vagy élettelen. Ez vicces! HA A KÖZNAPI EMBER EL TUDJA VALAMIRŐL DÖNTENI, HOGY ÉLŐ, VAGY ÉLETTELEN, AKKOR EZ AZT JELENTI, HOGY MÉGIS CSAK KELL LENNIE VALAMILYEN ÍRATLAN DEFINÍCIÓNAK, amit mindenki használ, és amit a tudomány ez idáig még nem volt képes megfogalmazni!

Mi lehet ez a definíció? Végezzünk egy gondolatkísérletet, egy köznapi példán keresztül nézzük meg, hogyan dönti el az átlagember egy bizonytalan dologról, hogy élő-e vagy élettelen: Az erdőben sétálva látunk az avarban egy szőrpamacsot, amiről ránézésre nem tudjuk eldönteni, hogy egy élő állatka-e, vagy valami más. – Ilyenkor mit teszünk? Veszünk egy botot, megbökjük és figyeljük a tetem mozgását. Ha csak annyit mozdul, amennyit a botunk bökött rajta, akkor azt feltételezzük, hogy élettelen. Ha a bot által okozott mozgáson túli mozgást is tapasztalunk, akkor feltételezzük, hogy valamilyen élőlénnyel van dolgunk. Ennyi.

Ezzel a bökő mozdulattal 99%-os biztonsággal el tudjuk dönteni, hogy a vizsgált rendszer élő, vagy élettelen. Ez pedig azt jelenti, hogy az élet kulcsa a reakciók különbségében rejlik. Nézzük, mi ez a különbség. Az élettelen szőrpamacs esetén csak annyit mozdult a tetem, amennyit böktünk rajta a botunkkal, vagyis az észlelt jelenség – az elmozdulás – tisztán oksági alapon megmagyarázható.

A másik, a bonyolultabb dolog, amikor a tetem „életre kel”, elmenekül, vagy támadólag a bot felé kap, stb., vagyis valamilyen önálló, aktív mozgást végez. Ha ezt látjuk, akkor tudjuk, hogy a szőrpamacs valójában egy élő állat, ami amellett, hogy oksági alapon működik, tehát a bökés hatására elmozdul, azon túl még valami célja is van, nevezetesen: menti az irháját az őt ért támadással szemben. E kétféle reakcióból 99%-os biztonsággal el tudjuk dönteni, hogy élővel, vagy élettelennel van dolgunk, bármiféle tudományos vizsgálat nélkül. Ezt a pontosságot egyébként bármelyik tudományos vizsgálat megirigyelhetné. A fennmaradó 1% az az eset, amikor a kis állat már halálán van annyira, hogy nem tud élőként reagálni, vagy a védekezése éppen az, hogy halottnak tetteti magát. A vizsgálat során pedig azt nézzük meg, hogy a rendszer tisztán oksági alapon viselkedik, vagy az okság mellett célszerűség is jellemzi a viselkedését.

Ezzel meg is fogalmaztuk az élet azon definícióját, amelyet a köznapi életben használunk: A TISZTÁN OKSÁGI ALAPON VISELKEDŐ RENDSZEREK ÉLETTELENEK. HA AZ OKSÁG MELLETT CÉLSZERŰSÉG IS JELLEMZI A RENDSZERT, AKKOR ÉLNEK. Ez a megállapítás csak a természetes úton létrejött rendszerek esetén igaz, mert az élővilág, – csúcsán a megismerő emberrel –, rengeteg célszerű rendszert képes létrehozni, az állatok fészkétől az ember különböző eszközein át a számítógépig, ami már a legmagasabb rendű tevékenységet, a gondolkodást modellezi. Ezekre az eszközökre azt mondhatjuk, hogy célszerűek, de ezek maguktól, véletlenül soha nem jöttek volna létre, ezek mögött mindig valamilyen élő rendszer célszerű cselekedte áll.

OK és CÉL – nézzük, mi ez a két fogalom. A közös bennük az, hogy hatással vannak a környezetükre, vagyis megváltoztatják a környezetüket. Nézzünk példát az OK-ra: Ha a nap süt, felmelegszik a levegő. Ebben a példában a napsütés okként jelenik meg, az okozat pedig a levegő felmelegedése lesz. Látjuk, hogy az ok időben megelőzi az okozatot, vagyis először megtörténik az ok, majd bekövetkezik az okozat. Először süt, majd ezt követően melegszik fel a levegő.

És most nézzünk példát a cél fogalmára. Sándor bemegy a boltba vásárolni. Sándor azért megy be a boltba, hogy vásároljon, vagyis Sándor mozgását egy később bekövetkező esemény határozza meg: Először történik meg az okozat (bemegy a boltba), és időben később következik be az ok, vagyis a vásárlás. Az olyan okot, ami időben az okozat után következik be, célnak nevezzük.

Visszatérve az erdőben talált szőrpamacsra, ott magát az okozatot vizsgáltuk, hogy abból következtetni tudjunk a rendszer természetére. Azt mondtuk, ha a reakció tisztán oksági, akkor nagy valószínűséggel élettelen anyagról beszélhetünk. Ha viszont valamilyen célszerű viselkedést is mutat – pl. belekap a botba, vagy felpattan és elfut vagy elrepül -, akkor minden bizonnyal élőlénnyel állunk szemben.

Hol jelenik meg ebben a viselkedésben a cél? Ott, hogy a kis állat célja a saját életének védelme. Minden élő rendszereknek célja van, amelyet egyik nagy költőnk így összegez: „Az Élet él, és élni akar.” (Ady Endre: Intés az őrzőkhöz). Ezért száll szembe az őt támadó bottal, vagy menekül el előle. Mert célja van, a cél pedig az élete fenntartása.

Fizika – biológia

Most nézzük meg, hogyan kezeli a tudomány a rendszerek célsági-oksági természetét.

Fizika: A fizikai rendszerek leírása, szerkezeti felépítése és viselkedésének magyarázata mindig szigorúan oksági alapon történik: A vizsgált rendszernek ilyen-olyan energiája van, amely ha kölcsönhatásra lép környezetével, maga a rendszer és az ő környezete így-úgy változik. – Erről szól a fizika. Szó sincs arról, hogy bármilyen élettelen anyagi rendszereknek valamilyen célja lenne. (Természetesen minden esetben magára hagyott fizikai rendszert vizsgálunk.)

Tehát a fizikai rendszerek nem ismerik a cél fogalmát, sőt, a jelenlegi fizikai ismeretünk szerint nem is ismerhetik: A fizikai világképünk egyik legfontosabb törvénye az úgynevezett kauzalitás, mely szerint az oknak mindig meg kell előznie az okozatot. A fizikai rendszerek tisztán oksági alapon működnek, mert a téridő szerkezete kizárja azt, hogy a fizikai rendszerek viselkedésére, egy időben később bekövetkező, jövőbeni esemény hatással legyen: Vagyis a fizikai rendszereknél a CÉLSZERŰSÉG kizárt, nem létezhet.

A fizika az idődimenziót három részre osztja: múlt, jelen, jövő. A fizikai rendszerek az idő mentén mindig a múltból a jövő felé haladnak, és a közöttük létrejövő az ok-okozat is ennek megfelelően alakulhat, a környezetünk fizikailag csak így kezelhető. Az élettelen fizikai rendszerek nem is tudhatnak az idődimenzió létezéséről, nem emlékezhetnek a múltra, nem láthatják a jövőt, a változásaik mindig a jelenben történnek. Sőt, nem tudhatnak a térbeli környezetükről sem! Az élettelen anyagi részecskék úgy mozognak a téridőben a múltból a jövő felé, hogy sem a térbeli környezetükről, sem az időbeni változásukról nem juthat el hozzájuk semmilyen információ, a fénysebesség, mint határsebesség miatt.

Ezért aztán az élettelen anyag nem foglalkozik sem magával, sem a környezetével. Ha letesszük, ott marad, ott megy tönkre, elavul, szétmállik, és ez őt egyáltalán nem zavarja. Ha összetörik, neki úgy is jó, nem akarja magát meggyógyítani, vagyis a teljességét, az „egész”-ségét helyreállítani, nincs „ön-tudata”, nincs semmi, de semmi célja. A fizikai rendszerek viselkedésének oka mindig a „múltban” van, ezért a fizikai rendszerek, tisztán oksági alapon, maradéktalanul leírhatók!

Biológia: Az élő rendszerek viselkedése ezzel szemben egészen más. Csapjunk fel egy biológia könyvet, és látni fogjuk, hogy a biológiai rendszerek természetét alapvetően a célszerűség jellemzi: A fák azért igyekeznek mélyre ereszteni gyökereiket, hogy minél tovább vízhez jussanak, a ragadozót nagy tépőfog, a prédaállatot gyors láb jellemzi, és így tovább, százával hozhatjuk a példákat. Az élő szervek leírásánál, azon túl, hogy milyen molekulákból, sejtekből áll, a biológia azt is vizsgálja, hogy az adott szervnek mi a célja, mi a feladata a szervezet fenntartásában. És ha erre rájöttek, csak akkor mondhatják, hogy megismerték a kérdéses biológiai szervet. Tehát az élő rendszereket az okság mellett egy bizonyos célszerűség is jellemzi: Az élő rendszereknek tudomásuk van az időbeni létezésükről, van valamilyen meghatározható céljuk, tudnak arról, hogy a jelent követően lesz egy jövőbeni állapotuk is, és megpróbálnak úgy viselkedni, hogy az majd – a saját szempontjukból – mind kedvezőbb legyen.

Az élő rendszerek tudnak a saját térbeli kiterjedésükről is, és ha abban valami sérülés, hiba történik, rögtön megpróbálják azt helyreállítani. Tudnak az időbeli létezésükről is, illetve nem csak tudnak róla, hanem egy igen fontos, meghatározó céljuk az, hogy létezésük időben mind tartósabb, hosszabb legyen, vagyis ragaszkodnak az élethez, tehát az élő rendszereknek tudomásuk van az idődimenzió létezéséről! Íme a különbség az élő és élettelen rendszerek között. Ha tud az idődimenzió létezéséről, akkor élő, ha nem, akkor élettelen.

Tehát amikor botunkkal megbökjük az ismeretlen szőrpamacsot, tulajdonképp azt kérdezzük tőle: Tudsz-e az idődimenzió létezéséről, vagy sem? – Ez az a tulajdonság, ami megkülönbözteti az élőt az élettelentől. – Íme a bölcsesség, amelyet minden ember birtokol és használ, de az érzékszervekre alapozott tudomány nem tud megfogalmazni. Miért? - Mert AZ IDŐDIMENZIÓ NEM ÉRZÉKELHETŐ! Vegyük sorra az érzékszerveinket: Látás, hallás, tapintás, szaglás, ízlelés. Melyikkel érzékeljük az időt? Egyikkel sem. Ha viszont nem érzékeljük, honnan tudhatunk róla? – Ugye, milyen érdekes kérdés?

Tény, hogy az idődimenziót nem valamelyik testi érzékszervünkkel érzékeljük, hanem „tudunk” róla. Tudjuk, hogy van. A tudatunknak van egy olyan képessége, hogy képes megjegyezni a térbeli állapotok időben egymás utáni sorozatát. TEHÁT MÉGISCSAK LÉTEZIK HATODIK ÉRZÉKSZERVÜNK, ÉS EZ A TUDATUNK. Azzal vagyunk képesek érzékelni környezetünk idődimenzió menti tulajdonságait. Érezzük, mennyi egy másodperc, egy óra, nap, év, stb., jól érzékeljük a közöttük lévő különbségeket, és nagyon jól kezeljük a háromdimenziós (térirányú) környezetünk negyedik dimenzió menti tulajdonságait.

Anyag – tudat

Tudjuk; hogy ez a képességünk az élettelen anyagtól nem származhat, hiszen az nem tudhat magáról (a térbeli kiterjedéséről és a térbeli környezetéről), merthogy – a fénysebesség, mint határsebesség miatt – nem érkezhet hozzá semmilyen információ a környezetéből. És nem tudhat az idődimenzió létezéséről sem, hiszen az a térirányok mindegyikére merőleges. Mint ahogy X; Y; Z; térirányok mindegyike merőleges a másik kettőre, úgy az idődimenzió (T) is merőleges a tér mindhárom irányára. Ez az oka annak, hogy az idődimenziót érzékszervileg nem tapasztaljuk.

Gondoljunk bele; ha egy mozifilmet úgy akarunk megnézni, hogy a mozivászon merőleges a szemhártyánkra, akkor a filmből nem fogunk látni semmit. Ott megy az orrunk előtt, de mi nem látunk mást, csak a mozivászon élét, és fogalmunk sincs, milyen képeket vetítenek a vászonra, mert a szemhártyánknak nincs a mozivászonnal párhuzamos kiterjedése. Pontosan így vagyunk az idődimenzióval is: merőleges a szemhártyánkra is, mint minden testi sejtünkre, ezért semmilyen információ nem juthat el hozzánk az idődimenzióból. Ha viszont nem érzékeljük, akkor hogy tudhatunk róla, honnan tudhatunk a létezéséről? Úgy, hogy a memóriánk, mint valami filmszalag, rögzíti az érzékszerveink által a térbeli környezetünkből származó információkat – hangzik a válasz. Viszont ahhoz, hogy ez így legyen, szükségszerű és ELENGEDHETETLEN FELTÉTEL, HOGY A TUDATUNKNAK AZ IDŐDIMENZIÓVAL PÁRHUZAMOS, VAGYIS IDŐ MENTI KITERJEDÉSE IS LEGYEN! Ez a tulajdonsága teszi alkalmassá arra, hogy felfogja és elraktározza a környezetétől kapott hatásokat.

Összegzés:

Fentieket összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az élet definíciója a következő:

A TERMÉSZETES ÚTON LÉTREJÖVŐ, CÉLSZERŰEN VISELKEDŐ RENDSZEREKET ÉLŐLÉNYEKNEK NEVEZZÜK.

Az élőlények fizikai értelmezésével kapcsolatban a következő főbb megállapításokat tehetjük:

• AZ ÉLŐLÉNYEK LEGALÁBB NÉGYDIMENZIÓS RENDSZEREK, MERT AZ OKSÁGON TÚL, AZ ÉLETTELEN ANYAG TULAJDONSÁGAIBÓL NEM LEVEZETHETŐ CÉLSZERŰSÉG IS JELLEMZI VISELKEDÉSÜKET. (Részletesebb magyarázat itt található.)
• EZ A CÉLSZERŰ VISELKEDÉS AZT FELTÉTELEZI, HOGY AZ ÉLŐ RENDSZEREKNEK IDŐDIMENZIÓ MENTI KITERJEDÉSE IS VAN. .
• AZ IDŐDIMENZIÓNAK TÉRIRÁNYÚ VETÜLETE NINCS, EZÉRT A RENDSZEREK IDŐDIMENZIÓ MENTI TULAJDONSÁGAIT ÉRZÉKSZERVILEG NEM ÉRZÉKELHETJÜK.
• A MEMÓRIÁNKKAL VISZONT RÖGZÍTENI TUDJUK A KÖRNYEZETÜNK IDŐBEN EGYMÁS UTÁNI ÁLLAPOTAIT, AMI AZT JELENTI, HOGY A TUDATUNKNAK IDŐDIMENZIÓ MENTI KITERJEDÉSE IS KELL, HOGY LEGYEN.
• EZT A LÁTHATATLAN KITERJEDÉST, - AMINEK CSAK A KÖZVETETT HATÁSÁT ÉRZÉKELJÜK -, KÖZNYELVEN LÉLEKNEK NEVEZZÜK.
• A TISZTÁN OKSÁGI (ÉLETTELEN), ÉS AZ OKSÁG MELLETT CÉLSZERŰ VISELKEDÉST IS MUTATÓ (ÉLŐ) RENDSZEREK ALAPTERMÉSZETE PONTOSAN ELLENTÉTES, AMIT JÓL MUTAT VISELKEDÉSÜK EREDMÉNYE IS:

A tisztán okszerű viselkedés következménye az ENTRÓPIA NÖVEKEDÉSE, vagyis a leépülés, a rendezetlenség növekedése, minek eredményeként a magasabban szervezett rendszer fokozatosan leépül, szétesik. – Így viselkedik a magára hagyott élettelen anyag. Tudjuk, hogy aminek nem viseljük gondját, az tönkremegy. Ezért az épített környezetünk folytonos fenntartást igényel.

A célszerű viselkedés eredménye az ENTRÓPIA CSÖKKENÉSE. mikor a kevésbé szervezett alkotókból magasabban szervezett rendszerek jönnek létre. Az élő anyag így viselkedik. A környezete alacsonyabb szintű elemeit magába építve növekszik, fejlődik, virágot, gyümölcsöt, utódot hoz létre, közben folyamatosan gondoskodik a magas szervezettségének fenntartásáról.

– Egészen addig, amíg él. Mert amikor elpusztul, akkor az alkotók viselkedése hirtelen megváltozik, és elkezdenek tisztán oksági alapon viselkedni, vagyis leépülni, lebomlani. Azt a pillanatot, amikor a célszerűen viselkedő élőlény elkezd tisztán okszerűen viselkedni, halálnak nevezzük. Ettől kezdve elkezd leépülni, mert elhagyta az a láthatatlan erő, ami addig az idődimenzió menti – célszerű – viselkedését szervezte, fenntartotta.

Látjuk, hogy az élet titkainak fürkészése kivezet bennünket a jól ismert három térdimenzióból, és átvezet a negyedik, az idődimenzió világába. Ott működik az a láthatatlan, nagyon intelligens erő, ami az élettelenből élőt varázsol, és amit az átlagember egyszerűen csak úgy nevez, hogy LÉLEK.

A lélekről

Sikerült tehát fizikailag igazolni a láthatatlan létező, a LÉLEK létezését. Tudunk az idődimenzió menti kiterjedéséről, és azt is tudjuk, hogy a lélek egy sokdimenziós – tehát sok, egymástól független tulajdonsággal jellemezhető – rendszer. Tekintve, hogy sem az idődimenziót, sem pedig a lélek többi dimenzióját fizikailag – háromdimenziós testünkkel – nem érzékeljük, a lélek természetéről csak közvetett megállapításokat tehetünk, melyek a következők:

· A lelki tartományból hozzánk, – a tudatunkba, még pontosabban az elménkbe – érkező információkat érzéseknek nevezzük. Az érzések rendkívül bonyolult, sok, egymástól független tulajdonsággal jellemezhető, vagyis sokdimenziós dolgok. Sokkal bonyolultabbak annál, hogy a tudomány nyelvével, – ami a matematika –, korrektül meg tudnánk őket fogalmazni. A lélek viselkedése számunkra érzésekben, érzelmekben nyilvánul meg.

· Az élő és az élettelen anyag viselkedésének különbségéből látjuk, hogy a lélek természete pontosan ellentétes az anyag természetével. Az élettelen anyag fokozatosan leépül, míg az elő anyag jellemzője a növekedés, a fejlődés.

· Az élettelen anyag alkotóinak legalapvetőbb természete a szembenállás, a hatás-ellenhatás szigorú törvénye, amit röviden önzésnek nevezhetünk, és aminek eredménye a leépülés.

· Az élő anyag alkotóinak jellemzője az „együttműködés”, aminek feltétele az önzetlenség, és ennek lehet eredménye a növekedés.

· Az evangéliumi kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy a Teremtő Isten Lélek, és a lényege egyetlen szóval jellemezhető: SZERETET.

· Ahogy az anyag legalapvetőbb természete a hatás-ellenhatás, úgy a Lélek legalapvetőbb természete a szeretet. Ez a kétféle, egymással pontosan ellentétes erő, az emberben – és tkp. minden élőben – egyszerre van jelen. De az élők közül csak az embernek adatott meg az a szabadság, hogy saját tetszése szerint döntsön a kétféle természet között. Az igaz vallások tanításai, különböző fokon ugyan, de mind arról szólnak, hogyan kell az embernek a szeretetet, az önzetlenséget választania az önzéssel, az ellenségeskedéssel szemben.