A test feltámadása
Ahhoz, hogy megértsük a kérdést, először vizsgáljuk meg, hogyan is áll össze a földi testünk, amelyről egyébként Szent Pál az írja, hogy „a test és vér nem örökölheti Isten országát, sem a romlandóság a romolhatatlanságot”. (1Kor. 15,50)
A Szűzanya-tisztelet racionális alapjai című írásomban részletesen kifejtem, hogy az evilági létezésünk egy folyamatosan leépülő anyagi környezetben történik, amit a fizika az entrópia növekedésével fejez ki. Ebbe a leépülő, lebomló környezetbe ha beoltódik a lélek, megfordítja ezt a folyamatot, és elkezd építeni egy testet, ami egészen másként viselkedik, mint az élettelen anyag. Az így kialakult dolgokat megkülönböztetjük az élettelen anyagtól, és élőlénynek nevezzük őket. Annak idején a mi testünk is így kezdett összeállni a fogantatás pillanatától kezdve, amikor is a lelkünk leszállt az anyánk méhebe. Nincs ebben semmi újdonság, hiszen Jézustól tudjuk, hogy a „lélek az, ami éltet”. Mi tettük valójában élővé, fejlődőképessé a megfogant petesejtet.
Valahol olvastam, hogy az ember kb. 28 éves korában éri el a csúcspontját, addig fejlődik, épül, attól kezdve viszont lassan, de biztosan leépül, gyengülnek a test életet fenntartó folyamatai. A 28 éves állapot az a pont, amikor a lélek a legerősebb az anyaggal szemben. Innentől kezdve az anyagi környezet leépítő ereje elkezd felülkerekedni a lélek erején, és a test a leépülés útjára lép. A leépülés vége pedig az öregkorban bekövetkező halál, amikor is a lélek elhagyja a testet. Ezt követően a test szétesik, a korábbi alkotó anyaga pedig – rövid ideig tartó bomlás után – élettelen anyagként folytatja földi létezését. Erről szól a test földi élete.
Szent Pál a fenti idézetben világosan leírja, hogy ez a romló test nem örökölheti a romolhatatlanságot, vagyis nem ez a test fog majd feltámadni. Igen, de akkor milyen test fog feltámadni, hogyan fog végbe menni a dolog?
Jézus azért jött, hogy összegyűjtse, és Isten országába vezesse az arra alkalmas embereket. Az előző írásomban részletesen kifejtem, hogy Isten országának a természete pontosan ellentétes a földi létezés természetével. Ott nem a szembenállás, hanem a szereteten alapuló egyetlen nagy egység a jellemző. Mindenki mindenkivel van, nem érvényes a hatás-ellenhatás kíméletlen törvénye, ezért nincs entrópianövekedés, és ezért nincs is halál!
Viszont tudni kell, hogy Isten országa is egy teremtett világ, egy teremtett környezet. Ezt a hitünk alapjait megfogalmazó apostoli hitvallásból, a Hiszekegyből tudjuk. „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében.” – Vagyis a mennyország is egy teremtett környezet, amelynek viszont pontosan ellentétes a természete: Nem a hatás-ellenhatás törvénye szerint működik, hanem valamilyen más módon, amelyben nincs szembenállás, ezért nincs entrópianövekedés, nincs romlás, és nincs halál. A földi környezetet elhagyó, és a mennyországba jutó lélek értelemszerűen ugyanazt a testet fogja felépíteni, mint amit itt a földön, csak nem földi, hanem mennyországi anyagból.
Figyeljük csak meg, mit mond Jézus Nikodésmusnak: „Bizony, bizony, mondom neked: aki nem születik újjá, az nem láthatja meg az Isten országát. … Aki nem vízből és (Szent)lélekből születik, az nem megy be az Isten országába. Ami a testből születik, az test, ami a Lélekből születik, az lélek.” (Jn. 3, 3-6) Nikodémus számára ez akkor még magas iskolának számított, de a mai tudásunk mellett ezek a mondatok – mint ahogy Jézus egész tanítása is – már fizikailag is értelmezhetők.
Vagyis a mennyországba került lélek ebből a mennybéli anyagi közegből alkotja meg újra az immár romolhatatlan testét. Az így alkotott test állandóan a csúcspontján, vagyis a 28 év körüli állapotában fog létezni, mivel nincs entrópianövekedés, ezért nem indul öregedésnek, romlásnak. Nézzük meg a Szűzanya jelenéseket! A látnokok általában ifjú hölgyről beszélnek, pedig a Szűzanya ötven is elmúlt már, mikor a lelke elhagyta a testét, Boldog Emmerich Anna Katalin látomásai szerint, amelyet az egyház is elfogad, bár – ahelyett, hogy körmenetben vonulnának Európából Efezusba, a Szűzanya utolsó lakhelyére – mélyen el is hallgat.
Visszatérve a test feltámadásához, kérdés, hogy a mennybéli létezés meddig tart? Valóban örök? Nem hihetjük, hiszen az is egy teremtett környezet, és ahogy az anyagi világ teremtése véges, úgy joggal feltételezhetjük, hogy Isten országa sem örökkévaló. Szent Pál pedig egész egyértelműen ír erről: „S ha majd minden alá lesz neki vetve, maga a Fiú is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki, hogy Isten legyen minden mindenben.” (1Kor. 15,28)
Vagyis egy kozmikus fejlődési folyamat részesei vagyunk, ami az Univerzum teremtésével, az úgynevezett ősrobbanással kezdődött, majd az erre alkalmas körülmények kialakulásakor Isten megteremtette a zöldellő és gyümölcsöt hozó növényeket, majd a vízben, a levegőben és a szárazföldön élő állatokat, végül pedig saját képmására az embert, hogy uralkodjon a korábbi teremtményei fölött.
Fontos tudatosítanunk, hogy a „lélek az, ami éltet”, vagyis minden élőnek, növénynek, állatnak is van lelke, egyébként nem viselkedhetne élőként, nem fejlődhetne, nem növekedhetne. Az irreverzibilitás, vagyis az élettelen anyag azon tulajdonsága, hogy a kölcsönhatások eredménye mindig egy alacsonyabb szintű energiaállapot lesz, kizárja azt, hogy fejlődő, fejlődésre képes objektumok jöjjenek belőle létre. A Teremtő által teremtett növény-, és állatvilág alkotja az úgynevezett természetet, amelyben megteremnek az emberi élet fenntartásához szükséges dolgok. (Milyen csodálatos ez a magyar nyelv!)
A Szentírásból tudjuk, hogy az embert a Teremtő már a saját képmására teremtette. Ez a hasonlatosság a szabadságunkban, a szabadakaratunkban rejlik. Nézzük csak mit mond Szent Pál ezzel kapcsolatban: „Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását. A természet ugyanis mulandóságnak van alávetve, nem mert akarja, hanem amiatt, aki abban a reményben vetette alá, hogy a mulandóság szolgai állapotából majd felszabadul az Isten fiainak dicsőséges szabadságára.” (Róm. 8, 19-21.) – Értjük ezt?
A természetet alkotó lelkeknek az embert illető szabadság nem adatik meg. Legkevésbé a növényeknek, akik a térben helyhez kötöttek, és teljesen kiszolgáltatottak a helyüket jellemző körülményeknek. Az állatok ettől már nagyobb szabadságot élveznek, mivel lábuk, szárnyuk, uszonyuk, vagy csúszó mozgásra alkalmas hajlékony gerincük van, vagyis helyváltoztatási képességük van, tehát a térben már tudnak mozogni. Viszont a létformájuk kötött, mivel viselkedésüket a velük született ösztön határozza meg. Azt teszik, amit az ösztönük diktál, éppen ezért nem felelősek a tetteikért.
Ezzel szemben az embernek már szabadakarata van. A fizikai lehetőségek szabta keretek között ki-ki maga döntheti el, hogy mikor, hogyan cselekszik. Ez a szabadság jelenti az Isten képmását. Kicsiben – a Teremtő szabta fizikai keretek között – szabadok vagyunk. Kaptunk egy esélyt, szabadon tehetünk jót vagy rosszat, és persze ezzel már felelősség is jár. Vállalnunk kell a tetteinkért a felelősséget. Isten fiainak „dicsőséges szabadsága” pedig csak azokat illeti meg, akik alkalmasak arra, hogy eljussanak Isten országába. „Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket.” (Mt. 5, 9)
Ilyen egyszerű a test feltámadásának a kérdése, de senkit ne tévesszen meg a dolog: A Teremtés, Megváltás, és feltámadás fizikai szempontú értelmezése semmit nem vesz el abból a misztériumból, amelyet a Krisztus által alapított egyház hordoz. Mindössze arra jó, hogy az úgynevezett „felvilágosodás” által a primitív anyagi világba süllyesztett elmét kiemelje az egyház által hirdetett hit világosságára.
Gyirán
István
www.orokelet.van.hu